... legalább is próbálom erről az oldaláról felfogni... persze sikertelenül. Valahol reménykedtem, hogy visszatérésem után - főleg, hogy patikát kaptam és nem rakdide-rakdoda helyettesnek vesznek - nem lesznek olyan esetek, szituációk, mint a szülés előtt, vagy legalább minimálisra csökkennek. Hát nem. Eléggé lebénító azzal a "na, ebből elegem volt" érzéssel viszonyulni az egészhez, miközben - jelenleg - nem ugrálhatok. A szabadságomról van szó. Augusztusban kinyomoztam, hogy hogysmint merre mennyi (illetve a mennyit csak magam számolgattam, foglamam sincs pontosan mennyi jár, mert nem kaptam megerősítést róla), meg azt is hasznos tudni, hogy 3 hónappal előbb kell szólni. (Ez utóbbi szabály inkább figyelmeztetésül szolgál. Mondjuk szokatlan, de nem rossz, ha minél előbb eldönti valaki: legalább valami biztos az itteni körülmények között... vagy nem) Szóval szeptemberben elfaxoltam a "holiday form"-ot. Semmi válasz, reakció. Jó. Gondoltam, szuper, akkor minden rendben (óh, én balga lélek, hát nem tanulok az eddigi tapasztalataimból??!!) Másrészről van ezer dolgom bent, bár tudom, ez az én egyéni (tényleg egyéni?) szociális problémám. Naszóval. Ma jött egy ímél (belső neten, cégen belül) a novemberi beosztásról. Persze nem volt benne a szabim (értsd: úgy volt elkönyvelve, hogy dolgozok...). Kissé feszült lettem (bezzeg ekkor már előjöttek a régebbi tapasztalatok... a fene). Hívom Davidet (most ő az OSM, operational support manager, vagyis a területi vezető jobbkeze, aki Paul volt még régen). Halovány f..ogalma se volt arról mi a problémám. Iszonyú ideges lettem. Na, ilyenkor van az, hogy képtelen vagyok angolul beszélni. Szóval klassz helyzet. Kértem Kim segítségét, aki látta rajtam, hogy elkezdtem a "10-ig számolást". Miután Kim elmagyarázta neki a helyzetet, azt mondta neki David, hogy ez a november 24-i dátum túl közeli, szerezzek magam helyett locum-ot (külsős helyettest) MIVAN??? Erre még Kim is egyből azt reagálta, hogy azért ez egy kissé kivitelezhetetlen, mivel oly' sok embert nem ismerek... főleg nem locum-ként dolgozó gyógyszerészeket (jééé). Angol hidegvérrel megtárgyalták, hogy elfaxolom mégegyszer a papírt (rögtön faxoltam a januári szabimat is, mivel anno már 1x azt is elküdtem...) Kb fél óra múlva megszólalt bennem a kütyü: mi van, ha ez sem érkezik meg valamilyen rejtélyes módon? (megj: minden faxolásnál kinyomtat egy bizonylatot, ami percre pontosan jelzi, hogy mikor, hova lett faxolva és hogy megkapta-e a célszemély (akarommondani a célszám. Most áldottam az eszem, hogy ezeket a papírokat elraktam hozzátűzve a nyomtatványokhoz) Újfent hívom Davidet, aki autóban ült épp (ezt úgy közölte velem, mintha tudnom kellett volna, amikor megerősítést kértem, hogy MOST megérkeztek-e a papírok...) Nagynehezen közölte, hogy most megy vissza az irodába és akkor megnézi, majd visszahív. Nem érkeztek meg... (eszembejutott az az eset, amikor szintén nem találták a papírjaimat (ami pénzvisszaigénylést tartalmazott - helyettesek kérhetnek üzemanyagpénzt) és hónapok után, folyamatos zaklatásaimra találták meg: valami fénymásológép mögé becsúszva... ) A jelenlegi helyzet, hogy David eljön hétfőn a papírokért. Tudom ne sírjon a szám stb, de akkor is elegem van. Szép hétfőnk lesz: pont jön a dán lány, jön egy másik patikából egy asszisztens, aki Kim-et fogja helyettesíteni amíg Kim szabin lesz (Egyiptomba megy az élettársával) és jönni fog egy másik asszisztens, aki Chrissie helyett kerül ide. Ketten szoktunk lenni, néha még egymásnak is útban vagyunk, annyira pici ez a patika, most meg leszünk 7-en! Atyaég, mi lesz itt. Mindegy, valahogy csak túléljük.

Nem is emlékszem, hogy írtam-e, hogy Chrissie felmondott és most hogy betanítottuk (amennyire lehetett) pont Kim nyaralása előtt lép le. Szóval jól benne maradtam a slamasztikában. Nem akarok bunkó lenni, de egy icipicit még így is örülök. Chrissie nagyon gáz volt, rengeteget hibázott és állandóan javítgatni kellett (Azt mondom, hogy csak az nem hibázik aki nem is dolgozik, de ez sok volt). Pl 3 dobozzal tartoztunk a betegnek, erre rendelt 2-t. 75 microgrammos tapasz helyett a 100-asat rendelte meg. Nekem az volt a legdurvább, amikor EGY beteg nevére csinálta meg a címkéket, miközben az egyik recept a férjéé volt. Baromira megijedtem, mert majdnem kiadtam, csak véletlenül tünt fel, hogy jé, különböző a születési dátum... Ma lett volna az utolsó napja, de nem jött be... (ilyenkor valakit szerezni kell, aki bejön 1 órára, amíg Kim ebédszünetét lefedi).

Pánikszerű kapcsolatépítésbe kezdtem. Leeds-ben élő magyarokkal vettem fel a kapcsolatot és vannak babások, kisgyerekesek is. Talán sikerül találkoznunk.

Melyek a fáradtság fokozatai? Az, hogy mondom Daninak megyek kezet mosni, majd azt veszem észre hogy mosom a fogam kétségkívűl szignifikáns (pfff). Vagy reggel a zsömlére szórom a kakaóport a még mikróban melegedő tej helyett. Átmentem gépi üzemmódba. Viszont ez nem igazán kedvező a munkámat tekintve... Pedig itthon szó szerint semmit nem csinálok, mert Dani mindent kézben tart. Legfeljebb besegítek neki. Mondjuk mindig is 3x annyit szerettem volna csinálni, ergo nincs változás a "semmire nincs időm" érzéssel...

Azt hiszem jobb ha megyek aludni. Úgy se jön most (...) értelmes gondolat belőlem.