Méricskélünk, tervezgetünk, szortírozunk, válogatunk, hírdetgetünk, árulgatunk, elmélkedünk (Dani csakis zenélés közben, meg hébe-hóba esszéírás alatt. Megj: nem hébe-hóba esszétír, hanem az esszéírás alatt hébe-hóba elmélkedik.)

Na, ez a bejegyzés is jól kezdődik :P

Egyik vasárnap Dani kivitt a karbucéra (bolhapiac) egy pár dolgot, hogy mégis valami visszajöjjön az árukból (ilyenkor jön rá az ember, hogy egy csomó - nem is igazán fontos - dolgot fölöslegesen felhalmozott). Egyikőnk sincs megáldva kereskedői képességekkel, de mégis megérte, mert 20 fontot sikerült megkeresni :))) Volt egy aranyos szitu. Mivel egy másik magyarral volt, egy dél-vietnámi nézelődő meghallotta őket magyarul beszélni. Odaszólt Daniékhoz, hogy csaknem magyarok-e (magyarul...). A lényeg, hogy beszédbe elegyedtek, otthon a Műszakin tanult a potenciális vevőnk stb stb. Aztán nézegette az egyik kislámpánkat, majd elkezdett alkudozni rá ezzel a mondattal: "... hát magyarok vagyunk, nem?"  :D vicces jelenet volt...

Azért elég érdekes, hogy helyzetek mit ki nem hoznak az emberből. Bent a patikában (konkrétan tegnapelőtt) nagyon elmérgesedtek a dolgok. Kim viselkedése elkapta a határokat, magyarul kihúzta nálam a gyufát rendesen. Nem gondoltam volna, hogy angolul fogok kiabálni (csak aki nem ismer: nem vagyok kiabálós típus. Nagyon nem. Ezzel nem azt mondom, hogy nem is fordult még elő. De azért csak nem így tervezi az ember. Amúgy is rühellem az ilyen szitukat. Értelmes emberek esetében, normális hangon meg lehet beszélni mindent...). Véleményem szerint Kimnek pszichiáterre lenne szüksége (miért fogtam ki én pont ezt a nőt???). Az történt, hogy konkrétan kért tőlem valamit (amit nyugodtan megcsinálhatott volna ő is - ebben a szituban pl hogy felemeli a hátsóját és lép 3at) miközben 3 dolgot csináltam, meg amúgy is már tologattam az ebédemet. De ahogy eddig is minden egyes alkalommal és rögtön csináltam amit kért. Csak elgondolkodtam közben, hogy milyen fura, ha én kérek tőle valamit, akkor 85%-ban (attól függően mennyire van bepörögve) visszautasítja a kedvenc mondatával: "jaj, de nekem még rengeteg dolgom van, itt vannak a gyógyszeres dobozok is!" (mindezt elképesztően fontoskodva). Az adott szituban gondoltam bátorkodom őnagyságát megkérni, hogy a 3ból 1 dolgot megcsinálna-e nekem. Persze rögtön (csípőből) jött a kedvenc mondata. Mire én: "Kim, ez azért nagyon furcsa nekem, hogy amikor én kérek tőled valamit, akkor soha nincs időd. Ez, amit most kértem, kb 1 percet venne igénybe az idődből". Ilyenkor olyan mondatáradatot zúdít rám, amiben úgy tüntet fel, mintha én azt kértem volna, hogy most azonnal dobjon el mindent a kezéből. És szó szerint kiabálva jutottam szóhoz (neki az alaphangja olyan, ami nálam már kiabálós), hogy megmagyarázzam neki, elég akkor, amikor készen van a jelenlegi dolgával. Csak most egy kissé túllőtt a célon. Ugyanis nekemesett, hogy én nem dolgozom rendesen. (Itt most megjegyezném, hogy nem kívánom magyarázni a munkamorálom). A legjobban az ütött szíven, amikor a telefont hozta fel. Úgy fogalmazott, hogy nem veszem fel túl gyakran... (ismét értelmetlennek tartom, hogy magyarázzam a dolgot. Amikor ebbe az országba jöttem és itt kezdtem Sue-éknál, akkor ez volt a leggyengébb pontom... beszéltünk róla Sue-val. Ahhoz képest most... hát csak annyit mondok, hogy nekem totál tiszta a lelkiismeretem). A kedvencem az a jelenetpáros volt, a múlthéten, amikor közli velünk (Ann-nel meg velem), hogy a napi híreket (a cég belső netén) mondjuk el neki, mert ezekről mindenkinek tudnia kell. Jólvan. Egy napra rá, koslatok utána a 8nm-es hátsó patikarészben (pici, nagyon pici) a kinyomtatott napi hírekkel, hogy mondjam neki ami fontos. Elkezdtem mondani, mire leszólt (!), hogy ő most nem figyel, nem hallgat, mert... (kedvenc mondat) ("I am not listening to you, I have looots of things to do..." mindezt  fontoskodóan). Felhúztam a szemöldököm és káromkodtam magamban, majd folytattam a munkát. Ezt meséltem Ann-nek is. No, tegnapelőtt a kiabálásban ezt mondtam neki, hogy tisztában van-e azzal, hogy ilyet nem mondhat és ne csodálkozzon, ha nem mondom el neki a napi híreket... és letagadta!!!!!! Visszakérdeztem: "Kim, akkor én most hazudok???" Mire ő: "Miért, akkor én hazudok?" A jóédespicsába! Ezért írtam, hogy pszichiáterre lenne szüksége, mert ekkor vált nyílvánvalóvá, hogy ő ezeket valószínűleg kitörli az agyából! Így értettem, meg, hogy miért csinálja azt, hogy másokra keni rá a hibákat, amiket konkrétan ő maga csinált (egyik nap Ann forrongott nagyon... ma, mondta nekem, hogy ő nem bírna ittmaradni vele 5-ig (ez volt fél 2-kor). Már én se... egy jóideje. Régebb óta bennem volt, hogy egy odavaló helyzetben megkérdezzem, hogy vajon beszél-e valamilyen idegen nyelven. Ez azért volt bennem, mert a kapkodásai közben nagyon sokszor pofákat vág, amikor hirtelen keresem a megfelelő szót. De volt olyan szitu, amikor el kezdtem mondani valamit, félúton megálltam, mert gondolkodtam hogy fejezzem ki magam, mire így reagált: "Éééééééés???????" (képzeljétek hozzá a türelmetlen, gúnyos hangsúlyt) Szóval egyáltalán nem vagyok meglepve, hogy az angolom nem fejlődik, gyakran dadogok és eddig is minimalizáltam a vele folytatott kommunikációt. Konkrétan ott tartok, hogy azt mondogatom magamban, hogy "nem akarom megutálni az angolt". Már csak 11 napot kell bemennem!!! Ráadásként az szomorít el, hogy ha normális lenne, hihetetlen klasszul működne az egész. Mondtam Daninak, hogy végeredményben hálás lehet Kimnek, hatalmas megkönnyebbüléssel intek neki búcsút... Az volt a terv, hogy meghívjuk Ann-t meg Kim-et egy gulyásleves-kóstolóra hozzánk, búcsúzásképp. Már a nap is ki volt tűzve. Ezek után viszont (nem gondoltam, hogy fogok ilyet mondani és ráadásul teljes nyugalommal, de) visszamondtam az egészet. Ez a nő ne jöjjön a házamba, én nem fogok neki bájvigyorogni (se). (Persze Ann-nel megbeszéltük, hogy a férjével eljönnek, mert amúgy is érdeklődik pár bútor után és merő véletlenségből épp gulyásleves lesz itthon) :)