Ahogy ilyenkor lenni szokott: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ (nem lehet időben elkezdni pakolni... olyan egyszerűen nem létezik, hogy azt mondja az ember: ezt szépen, normális tempóban megcsináltuk, semmit nem hagytunk ki, minden elintézve) Najó, biztos létezik valakiknek, de nem nekem/ünk... (mentségemre szolgálHATna, hogy Kisprüntyőnk, a drága nem bírja a ragasztószalag hangját... mindig elsírja magát, szóval korlátozva van a sebesség (épp most lehetne pakolni, amikor alszik), de lezárni meg muszáj a dobozokat mert óvatlan pillanatban újra előkerül a tartalma... de hát fel kell fedeznie a világot :)

Ha minden jól megy, a mobil- és internet szerződések elintéződnek (folyamatban), a családi pótlék lemondva, TVdíj, víz, council tax (ingatlanadó) lemondva, pár bútor végre új gazdát talált (pár még elszállításra vár), hátra van még a kamarai tagságom, a villany/gáz óraállások beolvasása, a posta átirányítása, adó intézése, munkáltatói papírok beszerzése, autóbiztosítás lemondása és még sorolhatnám... Az eredeti kisbusz lerobbant Spanyolországban (juj), úgyhogy egy másikkal jönnek ki értünk, reméljük nem lesz gond.

Annyi mindent szerettem volna még írni... nagyon el vagyok maradva... pl a windermere-i kirándulásról a Tóvidéken (Lake District), ahol kínai turisták lefényképeztek minket (hihi). A vidék lenyűgöző, sajnálom, hogy nem jutottunk el ide hamarabb (és többször). Aki teheti látogassa meg.

Vagy Sue-ék meghívásáról, ami nagyon jól sikerült. (Dani finom meggylevest főzött, utána meg vörösboros marhapöri volt nokedlivel, majd somlói galuska (házilag, szintén Dani SK) Jó, hogy voltak olyan események, amelyek a mérleg másik serpenyőjét nyomják... 

Tegnap meg azt álmodtam, hogy elfelejtettem beugrani szemközt a patikába elköszönni... nagyon rossz érzés volt. Közben meg képes voltam elpityeredni azon, hogy csak az elköszönésre gondoltam... hogy is írjam... nem a jó emlékeket "siratom", hanem a mélységét az emlékeknek. Annyira kemény volt, annyira szélsőséges érzelmileg (magamhoz mérten), amin keresztül kellett menni. Csak hogy egy "kedvenc" kérdésre - összegzésképp - válaszoljak: nem bántam meg. Mindenből lehet tanulni és hogy ne közhelyezzek itt tovább: kitudja mi lett volna ha. :) Mit sajnálok itthagyni?

Lakás: a sok hibája ellenére én megszerettem (az első többszobás albérletünk. Pedig a legalacsonyabb kategóriás csoportba tartozik az ingatlanadó szempontjából). Ebben nagy szerepe van persze Zsominak is. De emlékszem, úgy csöppent ez a lakás az életembe, mint egy mentőöv. Igaz penészedik, nincs semmi kertje, a pincéje nagyon vizes (és csak oda lehetett bekötni a mosógépet), a csapok borzalmasak (kicsik és különállók ugye. Kész élvezet volt öblögetni pl egy lábast), de akkor is szerettem, mert klassz volt, hogy pont előttem volt felújítva. Itt próbáltuk kialakítani a mi kis világunkat, megvidámítani ami nehezen vagy egyáltalán nem ment, jól érezni magunkat (még Dani is) :D De úgy érzem, lejárt az ideje az életünkben. Itt az idő továbblépni.

Autó: totál be voltam tojva, hogy Malcolm nagy autó (pedig nem is számít annak, Ford Mondeo), aztán megszerettem, nagyon nagyon. Megjártuk vele Európát, nagyon szép emlék marad. 

Ügyfélszolgálat: mondjátok, hogy otthon is lesz olyan, amikor mondjuk lemondok egy mobilszerződést és kedvesen megkérdezik, miért? a végén sok szerencsét kívánnak és minden jót... ugye van (vagy legalább lesz) otthon ilyen?! (najó, nem kell mondani semmit... inkább) Nagyon megszoktam és megszerettem, hogy amikor a saját pénzemet felveszem az automatából, akkor semmit nem vonnak le (és nem kell sakkoznom, hogy melyik automata, meg hányszor egy hónapban stb stb)! Ugye van/lesz hasonló, hogy a hajótársaságnál a telefonálás során rendszámcserélés alatt az ügyintéző viccesen megjegyzi, hogy úgy hallja van egy kis csöppség a társaságomban. :))) (De lehet, hogy ezek csak azért tünnek nekem "nagy" dolgoknak, mert idegen országban vagyunk)

Bolhapiac, "cseriti soppok": a megunt cuccok kereskedelme. (nem tudom otthon ez mennyire megy, tudom van vatera meg teszvesz) Nagyon jó, hogy az ember ezekre könnyen rátalál és részese lehet ennek (akár vevőként akár eladóként). Azt szerettem benne, hogy baromira ki lehet fogni, persze szerencsével, a jó üzletet :)

És ami nem fog hiányozni:

Kivülállóság érzése. Ez, tudom, nagyon szubjektív dolog. Van, amikor otthon is megvan (bizonyos fokig). Most mondhatnám, hogy ez más, de hát nem látok bele másokba :) (de amúgy tényleg más).  :))) Meg van, akit ez nem zavar annyira (ezt is megértem). Szerintem is igaz, hogy az angolok (is) megtartják a 3 lépés távolságot (ritka kivételek vannak). Van akinek ez alapból probléma, van akinek nem és van akit néha zavar csak (én ez utóbbi vagyok) Bár az adott szituációk különbözhetnek. Egy példa: nem tudtam jól viselni, amikor az autónkat megdobták tojással. Később már nem foglalkoztatott. (tudom, a 3lépés nem ugyanaz, mint a tojásdobálás)

szabadság: a vendégmunkás nyaralása nem nyaralás. Olyankor hazamegy, de az nem ugyanaz. Ezt mondjuk teljesen ellensúlyozza az, hogy ha az adott országban megy el megnézni valamit, az meg olyan, mintha nyaralna :)

szél: direkt nem időjárást írtam, mert nekem nem vészes általánosságban. Egyedül a széllel nem barátkoztam meg, pontosan ezzel a széllel, mert vagy nagyon csíp, vagy ha nem, akkor is leviszi az ember fejét.

Nyelv: ez egy kicsit kakukktojás. Ami nem fog hiányozni, hogy sokszor éreztem totál hülyének magam, amikor nem értettem a szavak "másik jelentését". Ez nem jött át nekem. (Igaz, ez az anyanyelvemen is előfordul) Ez sok év után - gondolom, vagy magánszorgalomból lehet fejleszteni. Embere válogatja. A korábban említett helyzetem miatt (8 hónap Kim mellett), szerintem teljesen érthető, hogy küzdöttem. Az is igaz, hogy nagy mennyiségben és töményen jött, sőt zúdult rám egy olyan nyelv, amit tanultam ugyan iskolapadban (nem anyanyelvi tanároktól, igaz voltam anyanyelvi környezetben is), de valamiért nehezen léptem túl azon, hogy olyanokat hallottam itt, amiért a suliban angolórán 1-es járt... Ez biztos nem jelentett volna ekkora gondot nekem, ha fiatalabb korban kerülök ki (merthogy én már óóóólyan öreg vagyok ám).

Érdekességképp el szeretném mesélni, hogy még anno amikor idepottyantam, lakott itt egy norvég család két óviskorú lánykával. (Ők segítettek keresni az ellopott autónkat) Már régen hazaköltöztek Norvégiába. A napokban cseteltem velük és azt mondták, hogy a legjobb döntésük volt ez a költözés. (Pedig nem is kérdeztem rá) Nehéz ezt megmagyarázni, mert az ember nem akarja leírni ezt a helyet. Nyílván lehet szeretni, meg vannak jó dolgok, de mindig ott a DE. (meg vannak negatívumok is persze). Emlékszem, akkor búcsúzásképp Danival készítettünk nekik egy kis füzetecskét, amibe Magyarországról ragasztottunk (meg rajzoltunk vicces) képeket (turisztikai lapokból, nevezetességek, történetek) és azóta szeretnének ellátogatni Mo-ra. :)

A "lista" vagy "összegzés" nem teljes (meg nagyon szubjektív természetesen).  Nem hiszem, hogy most egy jódarabig lesz lehetőségem blogot írni (net lesz hébe-hóba). Légyszi' szorítsatok, hogy minden rendben menjen az úton (Zsomi meg én repülünk 13-án, Daniék pedig 15-én indulnak neki szárazföldön (meg Dover-Calais kompon) az útnak).

A blogról: tudom, folytatni kéne, jó lenne, de bizonytalan vagyok. Nem mintha Magyarországon nem lenne mit írni, de - lássuk be - az nem ugyanaz. Tőlem baromi messze állt a blogozás (olvasás is!). Ezt az itteni élet indította el. Nem bánom, sőt... de tényleg nem tudom mi lesz, hogy lesz. Sokat beszélgettünk erről Danival. Amikor kijöttem, a totális ismeretlenbe csöppentem. Talán pont ez volt a könnyebbsége. Most nem totális (csak kicsit) ismeretlen, viszont mi változtunk. Az biztos. Ezért nem tudom, mi lesz. Meglátjuk.

Köszönöm, hogy olvastatok, szóltatok, írtatok, vagytok!

Nem tűnök el, ígérem :)