Meghívásunk volt egy karácsonyi koncertre. Ennek különösen örültem, mert tavaly is voltam ugyanezen a koncerten és nagyon tetszett. Sue, a volt "főnököm" legfiatalabbik gyerkőce szárnykürtön játszik ebben a rézfúvós zenekarban (nagy hagyománya van errefelé az ilyen zenekaroknak). Ők készültek Karácsonyra egy koncerttel (immár 12. alkalomból, ha jól hallottam). Azért is örültem neki, mert végre van valami kultúrális kikapcsolódásunk... ez a koncert se itt volt a közelben. Sue-ék vagy 3/4 órányira laknak innen (autóval) és még tőlük is autóztunk egyet. Mindenek ellenére valahogy mégis rossz volt... sajna. Azzal kezdődött, hogy Sue valamikor a hét elején azt mondta, hogy majd legkésőbb szombat délelőtt keres (sms vagy hív). Szombat délután 4-ig semmi. Személy szerint elég rosszul viselem az ilyen hozzáállásokat... most készüljünk? ne készüljünk? Én írjak neki? ... hát írtam. Arra válaszolt, hogy 5-re menjünk hozzájuk, lesz egy kis vacsi és onnan megyünk 7-re. Jó, rendben, így is lett. Maga a koncert nem volt rossz, a hagyományos darabok mellett (Jingle bells, White Christmas... stb) nem igazán értettem mit keresett Indiana Jones film zenéje, de érdekes volt. Vicces címe volt, bár nem egy nagy darab a Santa Claustrophobia, viszont a Queen-válogatás kimondottan tetszett (ezt se tudom miért lett karácsonyi darab...) Szóval lábunkkal doboltunk és tapsoltunk a "we will rock you"-ra egy anglikán templomban... érdekes volt.
Viszont érzelmileg igencsak megviselt... A karácsonyi darabokál a honvágyam csattant fel rendesen, amit segített az egyedüllét erős negatív hatása... Sokat törtem a kobakom, miért zavar ez engem annyira. Csak arra tudok gondolni, hogy amíg tavaly pár hónapos ittlét után voltam - valóban egyedül - ezen a koncerten, még teljesen érthető volt, hogy nem ismerek senkit (Sue-ékon kívűl) és így elfogadottabb érzés volt. Sokat gondoltam Danira, épp mit csinálhat és számolgattam vissza a napokat a hazautazásomig. Viszont eltelt egy év... Igaz, hogy Dani itt van (hála Istennek!) de az az egyedüllét-érzés az valahogy megmaradt (csak kettőnkre értve). Ugyanúgy nem ismertünk senkit (Sue-ékon kívűl) és iszonyat idegen volt az egész... nem hogy barátok nem voltak, de még ismerősök se... Ráadásul úgy tapasztaltam, hogy Sue is máshogy viselkedik... mintha csak illendőségból hívott volna meg (bár nem értem, mert senki nem kötelezte semmi ilyesmire...) Tipikusan az az angol hüvösség és távolságtartás volt rá jellemző, amit már oly' sok embernél tapasztaltam (csak nála nem még...).
Sajnos ezek arra ösztönöznek, hogy mégjobban bezárkózzak... Dani - szerencsére - nem viselte ilyen rosszul a dolgot. Ő is furcsállotta Sue viselkedését, de hát ez van.
Utolsó kommentek