A ködös Albionban

Nem sok valóban értékes műsor van a tévében, de az a kevés nagyon ott van. Egy kétrészes dokumentumfilm ment a bbc1-en tegnap meg ma. Öt híres ember vállalta, hogy 10 napra hajléktalanná válik London utcáin. Az előzetesek felkeltették a figyelmem, úgyhogy nem a gép mellől néztem, hanem úgy hagyományosan leültem a tévé elé (régen volt ilyen) :)))

Az első rácsodálkozásunk az volt, hogy nem öt címlaplány, -fiú volt az öt önkéntes, hanem teljesen "emberi" emberek :)  (kiv. egyet). Szóval volt egy egykori teniszezőnő, egy lapkiadó, egy műsorvezető, egy színész és egy lord. Mind középkorúak és rendkívűl jómódúak. Először teljesen odavoltunk, hogy a lord (Churchill unokatestérének akárkije, dédunokaöccse vagy mi, de elég problémás viselkedéssel) - mutatták az otthonát - valóban palotában lakik - bevállalt egy ilyet...később érdekesen alakult, ő már az első éjszaka feladta, de ahogy ezt lekezelte, az durva volt (pl. egy szálloda parkolójába ment be, majd a filmkészítők ellenőrizték: nem volt ott. Vagyis kivett egy szobát... Az ő viselkedésében az volt a kiábrándító, hogy nem vállalta fel amit csinált. Végül kilépett) De nem is róla akartam írni lényegében, hanem a másik 4 emberről. Az első este kirakták őket London különböző részein, teljesen egyedül, pénz nélkül. Három napot így kellett eltölteniük. Egyedül koldulásból szerezhettek pénzt (a színész nagyon ügyes volt, felajánlotta a turistáknak hogy lefényképezi őket pár fontért/pennyért cserébe) A következő 3 napra valóban hajléktalan emberek mellé rakták őket (alkoholista, drogos, prostituált stb). Ez egyre durvább lett, míg az utolsó napokra hajléktalan szállókra rakták őket. Nagyon megrázó volt. Nálam akkor tört el a mécses, amikor az egyik szociális munkás elvitte a színészt egy temetőbe, ahol sírkővek nélkül... hatossával vannak eltemetve egykori hajléktalanok. Két dolog maradt a fejemben. Az egyik, hogy ez a négy ember baromi erős volt (persze, mindenki tisztában volt vele, hogy ők a forgatás után visszamennek a szép otthonukba, de mégis végigcsinálták (ezzel jótékonykodtak) és nagy valószínűséggel erősen kihatott a további életükre amiket tapasztaltak. A másik, hogy a valóban hajléktalanok nagyrésze azért vált hajléktalanná, mert olyanok voltak az otthoni körülmények, családi viszonyok (verés, zaklatásstb). Nagyon elszomorító. Akinek van affinitása és ideje nézze meg (szerintem a nyelvet sem fontos hozzá érteni).

Egy eléggé elnagyolt válaszomat (amit egy kommentre adtam) szeretném kiegészíteni. Konkrétan az itteni szüléssel illetve anyagi vonzatával kapcsolatban (is). Itt is van családi pótlék, 80 font havonta, amiből mondjuk egy kétheti bevásárlás kijön (annak aki főz otthon). Most a válság óta behoztak egy egyszeri támogatást a terheseknek, meg van olyan támogatás is, amit tejre, gyümölcsre, zöldségre lehet beváltani (ez kisgyerekeseknek is jár, a jövedelemtől függően). Szülés után is van 1x-i illetve havi támogatás is, amit lehet igényelni (ezek is jövedelmfüggőek). Konkrétan a "gyes" 117 font hetente, ami soknak tűnhet, de a kötelező kiadásokat nem fedezi (albérlet+rezsi). Hogy mikortól kezdi az ember a "gyest", azt le kellett adni a munkáltatónak. Ezzel csak az a gond, hogy akkortól  ketyeg az óra, mert itt 1 év a "gyes". (Az első 6 hétre jár a fizetés 90%-a) Mindez akkor, ha legalább egy éve annál a munkáltatónál dolgozol. Ha nincs meg ez a feltétel, akkor más támogatást lehet igényelni. Ahogy a papírmunkák elintéződnek (a terhesség valahanyadik hetében), adnak egy kártyát, ami onnantól kezdve a szülés kiírt időpontjától számítva még egy évig érvényes és ez feljogosít az ingyenes - receptre felírt - gyógyszerekre és fogászati kezelésre. Nem egy utolsó szempont, hogy itt a szülés ingyenes. Igaz, nincs választott orvos, viszont egy fillérbe (penny-be) se kerül (senkinek). A terhesgondozást - ha problémamentes - védőnő végzi, orvossal nem is találkozik az ember (legfeljebb a legelső alkalommal, amikor is regsuztrál). Ez természetesen ingyenes és ebbe nagyon alapdolgok tartoznak bele (alkalmankénti vérnyomásmérés, vizeletteszt, pocaknyomkodás, volt egy vérvétel is. Ja 2 db ultrahang is jár). Ha valami plussz tesztet szerettem volna, akkor privát lehetett volna, sok-sok pénzé'. (Egyedül egy 4D-s ultrahangot csináltattam Pesten, mert a 2D-s, hagyományos képekért nagyon odavoltam. Még többet szerettem volna látni, mivel akkor olyan kíváncsi az ember, hogy az csak na. Otthon ez olcsóbb volt) Hallottam, illetve olvastam, hogy otthon lecsökkentik a gyedet (vagy mit) 3 évről 2-re. Olyan elszomorító, amikor azzal érvelnek, hogy sehol máshol nincs ilyen jó dolguk a kismamáknak... azt nem értem, hogy miért ragadnak ki egyetlen egy adatot az egészből! Rendben, hogy pl itt sincs 3 év, se 2. Viszont van sok támogatás és nincs bölcsis várólista. (Állítólag korán érdemes bejelentkezni, de nem lehetetlen... legalább is errefelé) Szerintem nagyon nagy butaságra utal, ha valaki csak ezt az egy szempontot veszi figyelembe és ráadásul még hangoztatja is. Nem vagyok politikus, a gazdasághoz sem értek. Azt értem, hogy a kismamákat hamarabb vissza akarják terelni a munkaerőpiacra, de nem hiszem, hogy ne lenne más módja, mint ez. Szerintem például a táv- illetve részmunkaidőt kéne valahogy erősíteni. Na, de most nagyon megmondtam a magamét :)

Pénteken voltunk a gyerekcentrumban babamasszázson. Csak legekben tudok róla írni és azt is pozitív értelemben. Nagyon ajánlom mindenkinek. Christine tartja, egy nagyon szimpatikus nő (ő jött el beszélgetni az elválasztásról (weaning), amikor is Zsomi elkezd ismerkedni más ízekkel, vagyis szilárd kaját kap). Nagyon kedves volt, mert a bevezetőben megemlítette, hogy nyugodtan szóljak ha nem értek valamit, mert neki skót akcentusa van, nem yorkshire-i (megjegyzem pont a skóttal vagyok meg jobban,  mint az ittenivel... ). Összesen 5 kismama volt és meglepetésemre Zsomi volt a 22 hetével a legidősebb. A legfiatalabb 8 napos volt :))) Kellemes lágy fény volt, kényelmesen elhelyezkedtünk, mindenkinek ki volt alakítva a helye a földön, törülközőkkel, puha pelenkázókkal. Tetszett, hogy az elején mondta, hogy ne csináljunk belőle problémát, ha a baba épp alszik, sír vagy bármi van. Nyugodtan aludjon vagy sétáljunk vele, ahogy épp jól esik a babának, elvégre ez  most róla szól :) (voltak aranyos szituk). Zsomi nagyon elvolt. Nézelődött, figyelt, tetszett neki. Egyszerűen jó volt vele foglalkozni így is. Az ember azt várná, hogy ez ingyen van, ezért lezavarnak egy alkalmat és kész. Nos, ez nem egészen így van. Még ez az egy alkalom is alapos volt, és még lesz 4 és állítólag még papírt is kapunk róla (komolyan elhűltem). Már úgy várom a következő alkalmat, rám is jó hatással volt :)

Szóval március. Otthon. Daninak megvolt a búcsúbulija (akkortól már tettem föl képeket a picasára). Nyílván megbeszéltük ezerszer, hogy ez az ő saját döntése, de attól még szarul éreztem magam, hogy miattam ilyen búcsúzgatások vannak... tudom, nem a világvégére készültünk, csak Daniról azt kell tudni, hogy nagyon társasági ember (3 zenekarban zenélt otthon). De azt állítom, hogy nyitott volt... még az elején. Az út nagyon klasszul sikerült, lehetőség volt átélni azt, hogy a lassabb útnak is megvan a maga szépsége (mégha egy kicsit ijesztő is hogy az ember ott van valahol az ismeretlenben, főleg mondjuk az éjszaka közepén). Március 12-én megérkeztünk (fél nap késéssel, de az a Rotterdam-Hull közötti komp késése miatt, ami nem volt gond). Olyan jó érzés volt, direkt úgy jöttünk, hogy a patika nagyablaka előtt kanyarodjunk be, hogy hátha épp ott áll valaki. Sue meglátott és nagy integetés volt :) A helyi kocsmában szerdánként vendégcsalogató kvízverseny volt (talán most is van?) Jayne-nel már januárban is voltam egy párszor. Nagyon élveztem, mert egyrészt nyelvgyakorlásnak jó volt, másrészt pedig ismerkedik az ember. Emlékszem Thomas-ra, egy norvég srácra, aki a családjával akkor már 2 éve itt élt a faluban. Mi voltunk a "külföldiek". Ő jobban feltalálta magát. Az emberek aranyosak voltak, de mi Danival nagyon erősnek éreztük a nyelvi akadályt. Helyi ember nélkül nem sok értelme lett volna elmennünk erre a kvízre. Aztán volt egy zenélős este is, egy helyi fiatal (Jay) énekelt, gitározott régi meg újabb slágereket (Beatles, David Gray) és nagyon jól művelte, ilyenkor meg is telt a kocsma, mozogni se nagyon lehetett. Péntek este volt. Jayne társaságával voltunk, időben mentünk, így volt asztalunk is. Egy italrendelésnél belefutottunk a tulajba (úgy emlékszem akkor mutattam be Danit neki), aki az ő baráti társaságával volt. (Fura volt ismerősbe botlani) :) Amúgy egy kedves ember, ő kedveli a "kelet-európaiakat"  (Kelet/Közép, tudom, nem pontos, de -sajnos - itt már ez rögzült), mert megbízhatóak, jól dolgoznak és nem finnyáskodnak a munkától. Többek között ez is szóba került, ahogy ott megálltunk, meg a konyhaművészetről (mit eszünk mi), meg sok minden másról. Már nem emlékszem hogy jutottunk el ahhoz, hogy olyan célzásokat hallottunk, ami az itteni kisebbség (többség)-hez fűződő viszonyról szólt. Amióta idejöttem sokat gondolkoztam, hogy vajon mi lehet a felszín alatt. Hogy férnek meg egymással a nagyon különböző kultúrájú népek, vannak-e ellentétek, hogy kezelik stb? Persze alkohol mellett lazábban beszélgetnek az emberek, de ez a beszélgetés ledöbbentett. Én nagyon remélem, hogy semmi olyasmi nem lesz, amiről ott, akkor szó volt. Nem tudom igazán mire számítottam. Talán békés együttélésre (nemcsak a felszinen), ami sok helyen meg is valósul. Az ember elfogadja, hogy ennek az országnak is van nacionalista pártja, de mégis rossz megtapasztalni... rossz érzést kelt. A másnapra nem emlékszem már. Nyugodt szombat volt. Aztán Húsvétvasárnap reggelre ellopták az autónkat. Ebben a kis faluban. A ház mellől. Dani ébresztett. Úgy kapkodtuk magunkra a ruhát, mintha akkor tolták volna el és utána kellene futni... pedig akkor már rég nem volt ott... nyomok nélkül vékony hóréteg borított be mindent... Azt hiszem ekkor "eltört" valami. Egy ilyen otthon is kiborított volna, de így még rosszabb volt. Dani az akkori munkáját emiatt elvesztette, mert abban az időben nem járt busz. Persze nincs kapcsolat a kocsmai beszélgetés és a lopás között. Ez, valószínűsítem nem fog kiderülni soha számunkra. Nekem mégis rossz érzésem volt... utána voltak rossz álmaim. Haza akartunk menni, végleg. Csak hát nem volt miből. Hívtam a rendőrséget. Telefonon kikérdeztek, de még arra se voltak kíváncsiak, hogy valami nyomot hagytak-e. Nem jöttek ki, a szomszédokat én csöngettem végig, hátha... akkor még elég sokáig "zaklattam" a rendőrséget, aztán abbahagytam (akkori kollegák a rendőrség munkájára csak legyintettek. "Ez már nem az az ország, ami egykor volt"). Jayne-t hívtam, ő adott tippeket, hogy merre nézzünk szét ("jobb" környékek). Ebben meg Thomas segített (autóstul). Keringtünk mint gólyaf*s a levegőben. Jayne is autóba ült és átautózott egy másik környéket. De hiábavaló volt. Ezekután nagyon erőlködtünk, hogy normális kerékvágásba lendüljünk. Úgy emlékszem egyszer még elmentünk a kocsmába, de aztán már nem volt kedvünk. Azóta nem voltunk. Daninak egy "kóruspróbálkozása" volt, Simon ajánlására, aztán az is elmaradt (messzebb van innen). Pedignagy élmény volt, amikor a kórust magyarul kellett tanítani, mert Kodály-darabot készült megtanulni. (Azóta már elő is adták, akkor már írtam ezt a blogot /július 11-i bejegyzés vége/) Szóval elkezdődött a munkakeresési kálvária, én meg csináltam tovább a gyakorlatomat. Aztán egyszercsak egy ici-pici sejtosztódás indult el, ami a letargiában a hatalmas örömet jelentette(ti) és most épp durmol a kiságyban. :) Lényegében ekkor már irogattam a blogot. Ami még eszembejut a terhességről, hogy amikor kiderült, akkor nagyon kedvesen fogadták. Összességében úgy tapasztalom, hogy nagyon gyerekbarátok az emberek itt. (Persze, az ingyen fogamzásgátló ellenére nagyon fiatalon szülnek a lányok. A védőnős lapomon emlékszem el is írták a koromat :))) 10 évvel :))) Igen, most már jól jön ez a "nemisnézelkiannyinak" fej... ameddig.)

Visszatérve a "pálfordulásra". Nem tudom mi lett volna, ha nem lopják el a kocsinkat (kinek kelhetett egy 18 éves, 3 ajtós, balkormányos kis opel corsa? Jayne azt mondta, fiatal suhancok voltak, szerinte), de a honvágy egyre erősödött azután. Annak ellenére, hogy én még annyira nem is voltam beleolvadva eseményekbe otthon, rám is rámtört. Lehet, hogy ez most butaságnak hangzik, de olyan egyszerű dolgok hiányoztak/nak, hogy reggel bekapcsolom a rádiót és félálomban is értem mit mondanak benne (tudom van rádió a neten, hol bejön, hol nem). Akkor, a mobilnál olyan csomagot választasz ami a legminimálisabb, de azt se beszéledle, mert nincs kivel. A védőnőn kívűl más jó hosszú ideig nem nyitja ránk az ajtót (jó, volt, hogy meglátogattak a volt kollegák, de az már lecsengett). A kórházi ismertetőben átugrod azt a részt, hogy mennyi a limit a látógatókra. Egyedül a te ágyadnál nincsenek hatalmas rózsaszín vagy kék lufik, plüssmacikkal (most nem azt mondom, hogy ezek hiányoztak, el voltam én foglalva Zsomival, ez elég is volt és boldog is voltam/unk (vagyunk) vele. Csak elég furán mutatott a kórterem). Sok ideig emlegeted, hogy végre magyarul beszélőket hallottál a teszkóban, bátortalanul, le is szólítod őket, de az "ahánál" többre nem sikerül beszédbe elegyedni velük.A mobilszolgáltatón kívűl nem telefonál rád senki. Most ezek kiragadva nem úgy hatnak, ahogy meg is éli az ember. Az biztos, hogy a kelleténél rosszabbul éltük/jük meg. A nyelvi akadályokról már írtam. Nem szeretek általánosítani, de errefelé nem igazán nyitottak az emberek (mondjuk én se vagyok egy extravertált ember), de Danira jobban jellemző. Nála ezért látványosabb (nekem) a változás (és nem szívderítő).A honvágy alatt még azt is értem, hogy szeretném/nénk Zsomit elvinni pl Kaláka koncertre (jó, tudom, ezt  attól még meg lehet oldani..., de az nem ugyanaz). Na, most aki idáig eljutott az olvasásban (kibírta ezt a sok nyavalygást), az lehet még mérges is lesz rám, ha ezek után leírom a frissebb történéseket... :) Ugyanis a "magyar klubbos" buliszervezésnek köszönhetően már bejött jópár telefonhívás (hú, szokatlan is volt), ráadásul vannak köztük kismamák (a gyerekcentrumon keresztül próbálkoztam magyar kismamával felvenni a kapcsolatot, de egy idő után feladtam) és egy családdal Dani már le is beszélt egy találkozót. Közben - véletlen folytán az iwiwen - én is összeakadtam két magyar kismamával (Leeds és Preston), akikkel már találkoztunk is. Szóval innentől kezdve befoghatom és csakis csupa jókat :) Megpróbálom (de nem ígérem)  ;)

Gyerekcentrum, súlymérés előtt, egy nagy párnán hanyatfekve épp vetkőztetem Zsomit, hogy készen legyünk mire ránk kerül a sor. Mellettünk, szintén egy párnán, egy hasonló korú kislány. Zsomi felé nyúl, majd a kislány is, és megfogják egymás kezét (It's a good beginning of a beautiful friendship" vagy hogy is van. Miben is volt ez?). Persze nem volt nálam fényképezőgép, pedig annyira édesek voltak.  :)))

Visszaolvastam... hát eléggé összecsaptam (a terjedelmével ellentétben). Nekem úgy tűnik nem jön át igazán, mennyire gáz volt ez az időszak. Persze még mindig van folytatás, de már nem sok. Hamarosan "elérek" a blog elejére. :)

No akkor. Folytatom.

Bradfordba kerültem. A költözésem környékén újra lett területi vezetője a cégnek (erre a környékre), Andrea személyében. Sok mindent nem tudok róla írni, szimpatikus volt, dícsérték mert megbízható volt és ... december közepén ő is otthagyta a céget. Két busszal tudtam be- (vagy ki-) járni dolgozni (először be kellett buszoznom a nagy buszmegállóba, majd onnan tovább. És hazafelé vissza). Ez a buszozás akkor volt "kellemetlen", amikor este a pózna mellett szarráázva nem jött a busz (ilyenkor legyalogoltam a kisbolthoz, mert az már egy másik vonal, ott nagyobb eséllyel jött). Mindeközben vigyorogva integettem az autóval hazahúzó kollegáknak. Felemelő érzés volt. :)

Októberben internetet hajkurásztam. Ebben csak annyi volt az idegesítő, hogy a lakótársam ígérgette, hogy majd ő felhívja a szolgáltatóját, hogy vezetéknélküli legyen a lakásban... szerintem már ekkor kezdtem az agyára menni, mert mindig kérdezgettem, hogy beszélt-e velük. Persze mindig "nem" volt a válasz, amit meguntam. Beviharzottam egy t-mobilos boltba és ott rögtön tudták mit értettem mobilinternet alatt és le is köteleztem magam egy 2 éves szerződésre. (Később azt hallottam, hogy mázlim volt, hogy külföldi létemre, másfél hónapos itt tartózkodással belement a cég ebbe a szerződésbe... merthogy kitudja megbízható ember vagyok-e nekik...). Nekem viszont az internet a lételememet jelentette/ti. Az októberre még az volt a jellemző, hogy egyre nagyobb várakozással telt, ui. Dani november elején készült meglátogatni, pár napra. A találkozás maga volt a mennyország, a búcsú a pokol. És nem ez volt az utolsó. Az ezutáni időszakban döntöttük el, hogy tavasszal (6 hónap után) Dani végleg utánam jön... (merthogy 1 évet terveztünk... tudom, őrültség volt. Nem tudom kibírtuk volna-e) Mindeközben továbbra is dolgoztam a birkenshaw-i patikában és akkor még arról álmodoztam, milyen jó lenne ott lakni Bradford helyett. Most nem akarom leírni Bardfordot, van szép része, de sok csúnya. Iparváros, 4000 (!) textilüzemmel rendelkezett a környék, amikor az 56-os magyarok idekerültek (jelentős részét leépítették, úgyhogy elég sok a kőkeményen lepusztult gyár). London után itt van a legnagyobb muszlim közösség (1950-es évek után jelentős bevándorlás volt Pakisztánból) továbbra is megtartva a saját, zárt közösségeiket és hagyományaikat. Annyira zárt ez a közösség, hogy pl. Muhammad anyukája vagy 30 éve itt él, de nem beszél angolul. Ahogy figyeltem, ez némi felhőrdülést váltott ki angol kollegáim között. Bennem az váltotta ki ugyanezt, hogy hiába brit állampolgár Muhammad és járt brit iskolába (nem ismerem mennyire komoly az oktatás), de annyira nincs semmi fogalma az európai kultúráról, hogy az állam is leesett. (Még mindig hitetlenkedek, de nem hülyéskedett amikor azt mondta: nem tudja ki mondta a "Lenni vagy nem lenni" mondatot. Én már az asztalba kapaszkodtam, amikor visszakérdezett: "Miért, ez valami magyar dolog?" ... Vivaldi sem mondott neki semmit. Amúgy rendes volt. Ez van.) Vallási dolgokban nagyon ott volt és később a nagy vizsgája is nagyon jól sikerült (csakhogy valami jót is írjak már). Sok hindu templom is van erre (a legnagyobb Észak-Angliában). Nade, elkalandoztam. Én személy szerint elég rosszakat hallottam a közbiztonságról. Mondjuk lehet, hogy ez nem tartozik ide, nekem egyszer kellett a tűzoltóságot hívnom (életemben először). Közben Birkenshaw-t mondták jó környéknek, ami ránézésre igaznak tünt. Persze, akkor még nem tudtam, hogy majd a rendőrséget is hívnom kell...

Szóval ez itt a ház eleje, az én szobám hátrafele nézett és itt a kilátás a szobám ablakából:

A baloldalon lent látszódó fakerítés égett le.

A lakásról annyit, hogy elég lepusztult állapotban volt. A fűtést sajátos sufnituninggal kellett újraéleszteni ha leállt, majd decemberben végleg feladta. A hátsó ajtónál lent pedig nem volt szabad állni amikor valaki lehúzta a klotyót. Ez amúgy egy fajta szociális lakás lehetett, egy társaság tulajdonában állt és baromi olcsó volt. Sue segített otthonosabbá tenni a kis szobát, Simon a férje pedig rakott fel függönyt. Rendesek voltak. (Még kistévém is lett.)  Közben az iwiwen találtam egy magyar lányt, akivel felvettem a kapcsolatot és néhány vasárnap átjártam hozzá, meg a barátjához főzöcskézni. Nem mondom, hogy ennyi volt minden kikapcsolódásom, mert a kollegáim annyira összetartottak, hogy mindig volt valakinél valami kajálásos összejövetel (számomra ez volt az ideális munkakapcsolat, valóban csapatot alkottak. Persze ehhez gyorsan hozzá kell tennem, hogy "amennyit én láthattam meg érthettem ebből". Később voltak érdekes dolgok) Nem tudom minek volt köszönhető, hogy jó csapatot alkottak akkor. Szóval rengeteg segítséget kaptam... azt hiszem ez nem nagyon tetszett a lakótársamnak... De ekkor még elvoltunk, 1x sikerült is összehozni és együtt mentünk be a városba. Ennek ellenére valahogy nem sikerült jó kapcsolatba kerülnünk. Szerelmes volt egy török pasiba, akivel egyik héten a boldogságban úszott, a másik héten meg finoman szólva ki volt bukva és nekem mondogatta, hogy ne engedjem felhívni, mert tuti most is a volt feleségénél van... Úgy döntöttem, jobb ha engem ebből kihagy. Lényegében egy szakmai mondatot se váltottunk.

A lényeg, hogy zömében sínen volt minden, amikor is kaptam a munkahelyemre egy levelet a kamarától... és itt kezdődött el a kálváriám. Még otthonról be kellett szerezni mindenféle papírt, engedélyt (Egészségügyi és Engedélyezési Közigazgatási Hivatal) stb, amely többek között bizonyítványt adott ki, hogy az X. számú eu-s direktívának megfelelek. Na most az itteni kamara pedig okosan megállapította, hogy ugyanennek az X. számú direktívának nem felelek meg. Akkor kevésbé lehetett érteni (ráadásul az angolok engem kérdeztek, hogy ez most mi. Én meg csak annyit tudtam, hogy "ti vagytok országon belül, mittudomén mi van") Ez az egész igen kellemetlen szituba sodort, úgy éreztem hazugnak néznek (nem közvetlenül). Mint később kiderült azért akadtam fel a kamarai rostán, mert ez a drága szervezet kijelentette - valamikor, de még frissiben -, hogy 6 hónapos "állmavizsgás" gyakorlatot ír elő. Enélkül kiesel a kamara kegyeltjei közül és az egyoldalas űrlap helyett 20 oldalasat kell kitölteni, még plusszban szillabuszt (tantárgyankénti tematikát) kértek, mellette az ő papírjukat, amire saját magamnak kellett kitöltenem, hogy tantárgyanként miket tanultam és 100valahány fontos jelentkezési díj helyett 631 fontot kértek (ez utóbbi totál betett volna nekem, ha a munkáltatóm, Sue-nak köszönhetően, ki nem fizeti. Méghozzá egyből, nem majd utólag.) A többi beszerzendőre már nem is emlékszem. A szillabuszon viszont majdnem fennakadtam. Ja, merthogy nekem 4 hónapos volt az a bizonyos gyakorlat. Azt magasról leszarták, hogy a végzés után egyből és folyamatosan dolgoztam. A szillabusz után Dani rohangált otthon, szegény. Az otthoni dolgokra most nem térek ki. Ja, megvan, még eredeti referenciákat kért (ezt gondoltam megoldom úgy, hogy a munkáltatómtól visszakérem, mert neki úgyis küldtem még anno. Ez azért érdekes, mert a csaj a központba heteken keresztül ígérgette, hogy küldi. Szóval épp papírokat hajkurásztam, vártam, idegeskedtem. Az idő meg ment. December elejére sikerült mindent összeszedni (ez annyira kemény volt számomra, hogy többször elbőgtem magam a patika klotyójában vagy konyhájában, ahol "sikerült") A központban a csajt már Sue hívta fel, aki elmondta, hogy sajnos nem találja a referenciáimat... újat kell beszerezni... de azonnal. De azért elküldi a másolatokat, mert azok megvannak (másolatot nem fogadott el a kamara). Sur ráhagyta, akkor küldje - legalább - azokat. Akár hiszitek, akár nem, egyik nap megjött ez a boríték, bontom ki és... az eredetiek voltak...

Minden egyben, elküldve a mindenható kamarának. Vártuk a döntést. December 21-e, péntek, emailen megérkezik a válasz (mint valami bírói döntés): 6 hónapot kaptam... Fél év gyakorlat. (előtte azon filóztunk vajon mennyit fognak megítélni... mint valami börtönbüntetés...). És a korona az egészre: amit addig végigdolgoztam, az a majd' 4 hónap nem számít! Szóval az a 6 hónap attól kezdve él, hogy elküldtem a jelentkezést a gyakorlatra (pre-regisztrációs képzésre)... December 23-án hazarepültem. Miért jöttem vissza? A rozsseb tudja. Mert egy idióta hülye vagyok. Mert dac volt bennem, hogy megmutassam az ittenieknek... Január elsején délután újabb elválás Danitól... és egy borzalmas visszaút után... hoppá, hát az újabb költözésemet meg el is felejtettem... Ui a kedves lakótársam decemberben kirakta a szűröm. Ez konkrétan a fűtés tönkremenetele miatt alakult ki, "rettenetesen" érdekes módon (mert őt hívtam, nem a társaságot. E cselekedetem hátterében az állt, hogy az én véleményem szerint inkább a karbantartókat kellett hívni, akiknek a számát csak ő tudta... Viszont ő épp a barátjával kirándult és nem lehetett elérni... én viszont kezdtem szétfagyni a lakásban. Szóval lényegében valami ilyesmit küldhettem a sokadik sms-ben neki, hogy hol a p*csában vagy, (najó, finomabb voltam) amit ő csak akkor olvasott el, amikor már otthon volt, és ezen besértődött. Szóval erre az sms-emre olyan dolgokat vágott a fejemhez, hogy lestem. Mindenesetre elég egyértelművé vált a számomra, hogy ő élethosszig tartó hálát várt (volna) el tőlem, mert befogadott és épp emiatt alsóbbrendű lakó voltam ott. Mondjuk ilyesmiket én nem nagyon veszek fel, talán önvédelem, nem tudom, de nincs szemem erre. Ha neki az tetszik, hogy fennhordja az orrát, hát hordja, csak hagyjon békén. Azt a személyes észrevételemet megjegyezném még, hogy képtelen lettem volna úgy élni ahogy ő (finoman szólva kupiban élt). Így decemberben újra lakásproblémám lett. Na itt volt a hatalmas mázli (vagy ki tudja már), hogy itt Birkenshaw-ban, a patikával szemben, Judy a kolleganőm meglátott egy táblát. Pont ennél a lakásnál. A mázli az volt, hogy privát volt meghírdetve (mert ugye meg se próbáltam az ügynökséget... 2,5 hónappal) Ici-pici gondolkodási idővel igent mondtam és duplán jó dolgom volt: 1, Sue-ék át tudtak költöztetni úgy, hogy a volt lakótársam már hazarepült, én aludhattam itt egy éjszakát és másnap innen repültem haza, így ide jöhettem januárban vissza 2, amikor az albérleti szerződést böngészte Simon (előtte ezen filóztam, hogy oldjam meg azt, hogy Sam, a tulaj adjon legalább fél napot míg átrágom magam rajta), kiderült, hogy a bradfordi városházán az ingatlanok bérbeadásával foglalkozik... Simonról azt kell tudni, hogy a világ legalaposabb embere. Gondot fordított arra, hogy pontosan elmagyarázza mit fogok aláírni, belejavítgatott, megbeszélte Sam-mel. Minden rendben ment. Egy hatalmas kő esett le a szívemről és tetszett a lakás (főleg a bradfordihoz képest). Azt hiszem ez segített visszajönni. Januárban még volt szerencsém egy találkozóra a "kedves" volt lakótársammal, mivelhogy a kulcsot vissza akartam adni, és a kamarától vártam levélben azt amit email-ben írtak (merthogy postán küldték az újabb űrlapokat a tréninghez). "Szép" lezárása volt ennek a fantasztikus "barátságnak". A lány nem hozta a postám a megbeszélt találkozóra, közben engem szidott, hogy hogy merészeltem elvinni a kulcsot (jó, elárulom, a postám miatt tartottam magamnál, de nagyra nyílt szemekkel néztem, hogy emiatt félni nem kell tőlem, nem fogom kirabolni vagy ilyesmi...) Mivel a posta fontos volt nekem, azt találtam mondani, hogy akkor adom a kulcsot, ha megkapom a postám (itt már kezdtünk átmenni izgalmas teleregénybe), mire ő kijelentette, hogy akkor hívja a rendőrséget (ekkor én már röhögtem, hogy ez nem normális), persze ezt cselekedettel is alátámasztotta. Mondtam neki, hogy esetleg nem lenne értelmesebb ha mindeketten elmegyünk a postámért? Beleegyezett. Elbuszoztunk.  Közben szidott meg fenyegetőzött, hogy eljön a patikába és elmondja itt a többieknek, hogy milyen ember vagyok... amire én felajánlottam neki, hogy rendben. Valamiért az sem tetszett neki, hogy nem akartam bemenni a házba (addigra kellőképpen megutáltam, meg amúgy is minek menjek be). Nagykegyesen kihozta azt az egyszem értesítőt (ajánlott küldeményről), mire odaadtam a kulcsot. (Az értesítő decemberben érkezett, valóban a kamara küldte de addigra már rég visszakerült a címzetthez, így felhívtam őket és megbeszéltem, hogy újra küldjék el más címre). Búcsúzásképp felvettem a "legpléhebb" pofám és kultúráltan elköszöntem tőle (ezt most komolyan írom), mire rámordította, hogy "Kurva" és becsapta az ajtót. Akkor mindezt jól viseltem, de persze a patikában megint kiborult a bili, kissé remegtem is. Attól nyugodtam meg a legjobban, amikor elmeséltem nekik, hogy ide akar jönni, hogy elmondja milyen ember vagyok, mire Anne (a legidősebb asszisztens) válasza az volt: hát csak jöjjön! (miközben előszeretettel használták azt a nemzetközi jelzést a középső ujjukkal) Ez jól esett. (Persze egy darabig még féltem, hogy beállít ide a lakásra vagy mittudom én. Végül is totál egyedül voltam.)

2 hétig volt olyan arany dolgom, hogy a bejárati ajtón kilépve kb 10 lépés után a munkahelyem ajtajánál voltam. Akkor még 1 óra ebédszünetem volt, úgyhogy haza is ugorhattam bedobni valamit. Nem volt rossz :) A lakás frissen felújítva (így csak rondíthatunk az állagán persze) némi bútorral (a fotel nem saját):

A bejárati ajtó a lépcsővel

A hálószoba (a "szekrény" Jayne-től)

A fürdőszoba

A konyha (a rettenetesen funkcionálatlan csappal) :)

A nappali

Emlékszem Sue-nak tetszett, hogy mennyire szellős... hát már nem az :)

 Január közepén elkezdődött a 6 hónapos "kiképzésem", amit nem tölthettem ebben a patikában, mivel itt már volt egy pre-reges (Muhammad) és kettő nem lehetett. Sue mindent megszervezett. Így kerültem Cleckheatonba, Andrew-hoz, aki az oktatóm lett. Ez  a gyógyszertár a nyugodt kisváros dacára és a birkenshaw-ihoz képest egy daráló. De inkább a rossz munkaelosztásnak köszönhetően. A vezetővel együtt 3 ember volt aki a gépet kezelte (Andrew, Jenny és én), ketten a könyöküket laposították elől. Ez elég bosszantó szitukat eredményezett, de nem volt beleszólásom. Eleinte Sue még azt is leszervezte, hogy Andrew vigyen be a patikába (mivel ő is birkenshaw-i), de nem szeretem magam cipeltetni (meg nagyon látszott, hogy púp vagyok a hátán), gyorsan megszerveztem a buszos utzagatásaimat... amit elég hamar meg is utáltam, de ez volt. A buszok nagyon ritkán jöttek pontosan (volt hogy ki is maradt járat, ami miatt elkéstem (úúútálok késni, nekem ez lelki traumát okozott. Mondjuk erre mág rájött az, hogy ez az én munkaidőmet hosszabbította meg, úgyanis nem érdekelte őket mi miatt késtem) koszosak voltak és az iskolásoktól (kamaszkor közeli korosztály) egyenesen rosszul voltam (csak egy példa: egyik reggel egy fiúcsoport azon versengett, hogy melyikőjök hmm szellentése jobb szagú. Álmos reggel, zajos buszon azon gondolkoztam: "Ezért jöttem én ebbe az országba??? ") Azóta persze már új buszt dobtak be erre a járatra... A két gyógyszertár alkalmazottait össze se lehet hasonlítani. Az újban (mármint nekem új, amúgy pont régebbi) rideg távolságtartás hűvös jópofizással,  nekem vadiúj nyelvvel (kiejtéssel) és olyan filozófiával, hogy "magasról lesz@rom a munkahelyem". Ez meglátszott a patikán is. Kb hárman voltunk (az előbb említettek), akik loholtunk minden után. Az egyik érdekes szitu az volt, amikor az ottani "supervisor" másodszor ment el ebédszünetre. Bátorkodtam megkérdezni Andrew-t, hogy Rebecca-nak hány ebédszünete van? Mire Andrew megvonta a vállát, hogy ő nem tudja... (a vezető). Na, erre nem tudtam mit mondani... Fejetlenség volt. Ahelyett, hogy tanítgatta volna az embereit pl a számítógép (címkegyártás) használatára, hogy egyenletesen el legyen oszlatva a munka, nem volt türelme és inkább megcsinálta. Én csak a 6 hónap leteltét vártam, de nagyon. Közben március elején hazarepültem, hogy aztán Danival együtt autózzunk egy nagyot...

Atyaég! Ez hosszú lett. Őőőő, izé... bocsánat.

Már régebben megígértem, hogy visszaemlékezek. Az előző bejegyzéshez is kapcsolható, hátha egyértelművé válik a nagy (be)fordulás... Akit nem érdekel nyugodtan hagyja ki. Neki(k) itt egy  pár friss megjegyzés: Fantasztikusan szép, napsütéses időszakunk volt, (25°) zokni nélkül lehetett lenni (tavaly nem volt ilyen nap). Találtunk egy gyönyörű parkot Halifax közelében, de arról majd egy kicsit bővebben is szeretnék írni (ajjaj, megint ígérek). Dani munkát keres (azt hiszem ezt még nem írtam, kirúgták, merthogy túl sokat járt haza (Mo-ra). Ez van. A valódi indok a válság lehet, de kitudja... mindenesetre munkakeresés közben belevetette magát a magyar klub életébe és vezetőségi tag lett (hűűűűű). Egy évük van, hogy felélesszék az alvó Csipkerózsikát... nincs könnyű dolguk. Zsomi 6590g! Már hasrafordul magától (vissza még nem megy), átaludja az egész éjszakát és csuda egy csuda na. :)

No, akkor:

Szeptember 2-a, megérkezek Manchesterre, a reptéren Eleanor nevezetű valaki vár, aki a területi vezetőm hivatott lenni. Meglepődök milyen fiatal. De a nagy izgalomban jól esett, hogy kedves, mosolygós arcú. Egy fullextrás autóba ülünk és kicsit csodálkozva konstatálom, hogy lábujjközis papucsban van. (Emlékszem, azt mondta, hogy a Penninek másik oldalán szép idő volt, amikor még elindult) Mondjuk engem a kissé maradi "milyen cipőben is vezessünk" teóriám aggasztott. :) Meglepően jót beszélgettünk az út alatt, elmondta, hogy nagyon szép hotelt talált nekem (a munkáltatóm fizetett 1 hónap szállást (bed&breakfast)), de előtte megmutatja a patikát, ahol nagyon jó a csapat. Megjegyzésként 2 dolog:

1, én úgy tudtam, hogy Leeds-be kerülök. Nem oda kerültem. Csupán a terület (mármint a lloyds-é) Leeds-hez tartozik. Nem tartották fontosnak, hogy pontosan kifejtsék hova is visznek.

2, egy nagyon kedves ír párral sokat beszélgettünk erről a tervezett külföldi munkáról és nagyon ajánlották, hogy Írországban próbáljunk szerencsét. Szívem szerint oda mentem volna, de ott nem találtam ilyen lehetőséget, hogy a repjegyemet és az első hónap szállásdíját fizették volna. Ez volt.

Szóval visszatérve, Eleanor megmutatta a patikát az autóból (vasárnap délután volt),

ez persze nem akkor készült :)

majd elvitt a hotelbe. De eltévedt. Semmi gond, satnav (GPS) elő, és odakavarodtunk. Nekem ebből kellett feltérképeznem, hogy másnap reggel, első munkanapomon odataláljak (gyalog) a hotelből a patikába. Persze, hogy eltévedtem... Telefon, Eleanor jött, elvitt, bemutatott. Itt egy önkioldós kép a szobámban:

Mondanom se kell, rettenetesen izgultam. Őszintén szólva nagyon megijedtem. Egyrészt attól a káosztól ami ott fogadott. A nyitott polcokon a gyógyszerek első ránézésre teljesen össze-vissza, nem éppen szép rendben sorakoztak (megj.: később rájöttem, hogy itt még rend volt). Másrészt az első ember akit megláttam, egy nagyszakállas muszlim fiatalember. Mint később kiderült, versenyezhettünk volna, melyikőnk a megszeppentebb, ui. ő volt Muhammed, aki a gyakorlatát töltötte ebben a patikában és nemrég kezdett. De ami a legdurvább volt, az a nyelv amit használtak... ha valaki akkor azt mondja, hogy ez nem angol, elhiszem. Sue, a patika vezetője beszélt még a legérthetőbben, tőle pár szót elkaptam (ő nem yorkshire-i eredetileg). Aztán ott lettem hagyva. Igyekeztem, figyeltem, szélesen vigyorogtam.

Muhammed és Jayne

A mai napig szoktam gondolkodni, hogy vajon sejtik, hogy épp nem értettem egy árva szót sem? A helyzettől függ, gondolom. Abban igaza volt Eleanor-nak, hogy ez egy jó kis csapat. Először persze ebből nem sokat tapasztaltam, mert nekik egy voltam a sok "átutazó" emberke közül (ezek alatt helyettes vagy "bevándorló" gyógyszerészt értek). Az sem volt számomra világos, hogy én akkor most ott fogok-e maradni vagy mi lesz. Persze most lehet azt mondani, hogy miért nem kérdeztem meg. Nos, nem volt kitől. Eleanor ugyanis eltünt. Később derült ki, hogy kirúgták/otthagyta a céget akármi. A lényeg, hogy teltek a napok, én dolgoztam, tanultam, Sue magyarázott, (nekem és Muhammednek). A többiek kezdték megtanulni a nevem, (nekem mázlim volt: mindenkinek volt névtáblája) bár Fiona egyszer elrontotta és "Mahonika" lettem. Először rátérek a papírformára: a Lloyds úgy importál gyógyszerészt, hogy minimálisan 8 hét gyakorlatot ír elő. Maximálisan 16-ot. (Ezalatt kell, hogy a brit gyógyszerész kamara regisztráljon, anélkül nem lehet gyógyszerészként dolgozni) Ezt az időszakot kezdtem automatikusan. Ekkor van az ember a tanulópatikában, utána meg kiderül. Persze az első hónap zömében arról szólt (volna), hogy a papírmunkákat szélsebesen elintézze az ember (bankszámla, itteni tajszám, regisztráció a belügyminisztériumnál, szálláskeresés). Na, most ezekhez kb annyit konyítottam itt egyszállmagamban, mint ameddig otthon is. Vagyis semmit. Tulajdonképpen azt sem tudtam hol vagyok... Vannak itt helységnevek, Gomersal, Birkenshaw, meg persze alrébb Leeds, meg Bradford, de hogy lehet oda eljutni?! Láttam buszmegállóhoz hasonlító póznákat a patika közelében (menetrend nélkül). Aztán térképet hajkurásztam a helyi postán (ami kisbolt is egyben), de nem volt. Azóta se találtam.  (A leg"helyibb" az west yorkhire-i.) Persze a neten van, de kézzelfoghatót szerettem volna (micsoda igények). Ahogy eltelt 2 hét mindenféle intéznivaló nélkül (igen, voltam olyan naív és vártam... ) kezdtem aggódni. Amikor még Pestre elküldte az egész pakkot a cég (szerződés + rengeteg űrlap), akkor abban volt egy bankszámlanyitáshoz való igénylőlap. Azokat mind kitöltöttem és együtt elküldtem (még otthonról) a központba. Kb a 2. (vagy 3.?) hét elteltével, kaptam egy emailt ettől a banktól, hogy lejárt az űrlapom, csatolva küldtek egy frisset... ott csücsültem a gép előtt a hotel aulájában: most melyik nyomtatómmal nyomtassam ki? És közben pedig sehol senki. Ekkor már igen erőteljesen kérdezgettem a kollegákat, hogy mit 's hogy, merre, mennyiért. Közben meg vészesen közeledett a hónap vége, hogy kapok fizut ha nincs bankszámlám? Hova a túróba fogok költözni az egy száll bőröndömmel? A hotelnek nem volt buszmenetrendje, és arra a kérdésemre, hogy hogyan használhatnám a netet a szobámban, annyi választ kaptam, hogy szerezzek be egy zsinórt... (úgyhogy közben zsinórt hajkurásztam, aminek köszönhetően eljutottam Leeds-be) Lent az aulában volt vezetéknélküli net, ott tudtam netezni, csak elég szar volt Danival megbeszélni a napot, ott üldögélő, elrohanó emberek között. Szóval kinyomoztam a helyi busztársaság honlapját, várakozással teli mentem a recepcióhoz: megvan a zsinór. Válasz: akkor írjam be az internetszolgáltatóm számát, és kész, tudok a szobámban netezni. Feladtam. (A patikában nincs net)

(Most iszonyat mérges vagyok, mert tegnap este még írtam egy csomó mindent ezután, de karbantartás miatt eltünt... a netem meg természetesen nem működött rendesen, úgyhogy nem mentette le végig... Megpróbálom mégegyszer)

 Szóval a napok teltek, de nem történt semmi. Az új kollegák közül Muhammed volt az első, aki segített. Egyik hétvégén a feleségével értem jöttek és elvittek egy asda-ba (olyan mint a tesco). Valóban nincs oda buszjárat. Most így belegondolva egyedül Cleckheaton-ba megy, ahol van egy kis tesco, de akkor még azt sem tudtam, hogy itt van az a kisváros. (A hotelnek nem volt buszmenetrendje. Amikor rákérdeztem kb olyan arcot vágott a recepciós, mintha azt kérdezné vissza: Busz? Az mi?) Ezek után az angol kollegák is segítettek. Közben a kamara küldött egy papírt, amin felkér, hogy fáradjak el egy közjegyzőhöz (és töltsek ki plusz űrlapokat), ui. valamelyik papírról lemaradt a második keresztnevem... emiatt hivatalos személy előtt esküt kell tennem, hogy a két név (... no comment) egy és ugyanazt a személyt takar, nevezetesen engem... és ezért még fizetnem is kellett a közjegyzőnek... (az az eskű vicces volt...). Ebben Jayne -  az asszisztensek vezetője (supervisor) segített. Ő vitt el egy bankba megnyitni a számlát is, majd több vonalon értesíteni a munkáltatómat az új adatról, hogy nehogy lemaradjak a fizuról. Ez is érdekes volt. A munkáltatómnak el kellett intéznie az ún. WRS-t (worker registration scheme - lényegében engedély, de ugye nekünk az nem kell, elméletileg, ezért azt mondják statisztikai célból, de azért fizess is ezért, sőt ha nem csináltatod meg az első hónapban, akkor nem dolgozhatsz) Ehhez az útlevelet (az eredetit...) el kellett küldenem a központba. Na, ez most így zajlott: visszakértük a tajszámigényléshez, de kérték, hogy küldjük el megint. Megtörtént. Utána kellett a bankszámlanyitáshoz, ismát telefon, légyszi' küldjétek már megint vissza... jó-jó, de utána megint kérik (merthogy még mindig nem intézték a wrs-t). Elintézve, majd immáron harmadszor elküdve a központba... és mindez egy hónapon belül. Lényegében a szálláson kívűl minden megvolt (a fontosabbak), így bementünk egy ingatlanügynökségre ahol kiadó lakásokkal is foglalkoznak. Itt megtudtuk, hogy csupán hathavi bankszámlakivonattal, referenciákkal ellátva kezdhetek valamit (természetesen csakis brit papírokkal), úgyhogy arcomra fagyott mosollyal eljöttünk. Ezen a szabályon még Jayne is megdöbbent. Állítólag ez általános szabály ebben az országban... Ekkor már kezdtem kétségbeesni, hogy most megyek az utcára vagy mi van... Jayne emlékezett egy régebben náluk dolgozó lengyel lányra, aki hasonlóan volt ebben a patikában mint én. Megvolt a száma, felhívta, hogy megkérdezze, hogy oldotta meg ezt a szitut. Ez a lány épp albérlőtársat keresett. Így az utolsó pillanatban lett fedél a fejem felett, sőt. Jayne és az akkori barátja, Colin átköltöztetett. Mivel Jayne is épp azon a hétvégén költözött és fölöslegessé vált 1-2 bútora, azt megkaptam. Ágyat vennem kellett. Így kerültem Bradfordba. (Persze akkor még nem mondta Jayne, csak amikor elköltöztem onnan, hogy ő bizony arra a környékre nem költözött volna...) Akkor nagyon örültem neki, nem volt más. Egy kis szobácskát kaptam, megosztottuk a kiadásokat és még örültem is, hogy szakmabelivel lakok együtt, van kitől kérdeznem. (mondjuk az ő kiejtését sem értettem).

Folyt köv.