Szóval március. Otthon. Daninak megvolt a búcsúbulija (akkortól már tettem föl képeket a picasára). Nyílván megbeszéltük ezerszer, hogy ez az ő saját döntése, de attól még szarul éreztem magam, hogy miattam ilyen búcsúzgatások vannak... tudom, nem a világvégére készültünk, csak Daniról azt kell tudni, hogy nagyon társasági ember (3 zenekarban zenélt otthon). De azt állítom, hogy nyitott volt... még az elején. Az út nagyon klasszul sikerült, lehetőség volt átélni azt, hogy a lassabb útnak is megvan a maga szépsége (mégha egy kicsit ijesztő is hogy az ember ott van valahol az ismeretlenben, főleg mondjuk az éjszaka közepén). Március 12-én megérkeztünk (fél nap késéssel, de az a Rotterdam-Hull közötti komp késése miatt, ami nem volt gond). Olyan jó érzés volt, direkt úgy jöttünk, hogy a patika nagyablaka előtt kanyarodjunk be, hogy hátha épp ott áll valaki. Sue meglátott és nagy integetés volt :) A helyi kocsmában szerdánként vendégcsalogató kvízverseny volt (talán most is van?) Jayne-nel már januárban is voltam egy párszor. Nagyon élveztem, mert egyrészt nyelvgyakorlásnak jó volt, másrészt pedig ismerkedik az ember. Emlékszem Thomas-ra, egy norvég srácra, aki a családjával akkor már 2 éve itt élt a faluban. Mi voltunk a "külföldiek". Ő jobban feltalálta magát. Az emberek aranyosak voltak, de mi Danival nagyon erősnek éreztük a nyelvi akadályt. Helyi ember nélkül nem sok értelme lett volna elmennünk erre a kvízre. Aztán volt egy zenélős este is, egy helyi fiatal (Jay) énekelt, gitározott régi meg újabb slágereket (Beatles, David Gray) és nagyon jól művelte, ilyenkor meg is telt a kocsma, mozogni se nagyon lehetett. Péntek este volt. Jayne társaságával voltunk, időben mentünk, így volt asztalunk is. Egy italrendelésnél belefutottunk a tulajba (úgy emlékszem akkor mutattam be Danit neki), aki az ő baráti társaságával volt. (Fura volt ismerősbe botlani) :) Amúgy egy kedves ember, ő kedveli a "kelet-európaiakat"  (Kelet/Közép, tudom, nem pontos, de -sajnos - itt már ez rögzült), mert megbízhatóak, jól dolgoznak és nem finnyáskodnak a munkától. Többek között ez is szóba került, ahogy ott megálltunk, meg a konyhaművészetről (mit eszünk mi), meg sok minden másról. Már nem emlékszem hogy jutottunk el ahhoz, hogy olyan célzásokat hallottunk, ami az itteni kisebbség (többség)-hez fűződő viszonyról szólt. Amióta idejöttem sokat gondolkoztam, hogy vajon mi lehet a felszín alatt. Hogy férnek meg egymással a nagyon különböző kultúrájú népek, vannak-e ellentétek, hogy kezelik stb? Persze alkohol mellett lazábban beszélgetnek az emberek, de ez a beszélgetés ledöbbentett. Én nagyon remélem, hogy semmi olyasmi nem lesz, amiről ott, akkor szó volt. Nem tudom igazán mire számítottam. Talán békés együttélésre (nemcsak a felszinen), ami sok helyen meg is valósul. Az ember elfogadja, hogy ennek az országnak is van nacionalista pártja, de mégis rossz megtapasztalni... rossz érzést kelt. A másnapra nem emlékszem már. Nyugodt szombat volt. Aztán Húsvétvasárnap reggelre ellopták az autónkat. Ebben a kis faluban. A ház mellől. Dani ébresztett. Úgy kapkodtuk magunkra a ruhát, mintha akkor tolták volna el és utána kellene futni... pedig akkor már rég nem volt ott... nyomok nélkül vékony hóréteg borított be mindent... Azt hiszem ekkor "eltört" valami. Egy ilyen otthon is kiborított volna, de így még rosszabb volt. Dani az akkori munkáját emiatt elvesztette, mert abban az időben nem járt busz. Persze nincs kapcsolat a kocsmai beszélgetés és a lopás között. Ez, valószínűsítem nem fog kiderülni soha számunkra. Nekem mégis rossz érzésem volt... utána voltak rossz álmaim. Haza akartunk menni, végleg. Csak hát nem volt miből. Hívtam a rendőrséget. Telefonon kikérdeztek, de még arra se voltak kíváncsiak, hogy valami nyomot hagytak-e. Nem jöttek ki, a szomszédokat én csöngettem végig, hátha... akkor még elég sokáig "zaklattam" a rendőrséget, aztán abbahagytam (akkori kollegák a rendőrség munkájára csak legyintettek. "Ez már nem az az ország, ami egykor volt"). Jayne-t hívtam, ő adott tippeket, hogy merre nézzünk szét ("jobb" környékek). Ebben meg Thomas segített (autóstul). Keringtünk mint gólyaf*s a levegőben. Jayne is autóba ült és átautózott egy másik környéket. De hiábavaló volt. Ezekután nagyon erőlködtünk, hogy normális kerékvágásba lendüljünk. Úgy emlékszem egyszer még elmentünk a kocsmába, de aztán már nem volt kedvünk. Azóta nem voltunk. Daninak egy "kóruspróbálkozása" volt, Simon ajánlására, aztán az is elmaradt (messzebb van innen). Pedignagy élmény volt, amikor a kórust magyarul kellett tanítani, mert Kodály-darabot készült megtanulni. (Azóta már elő is adták, akkor már írtam ezt a blogot /július 11-i bejegyzés vége/) Szóval elkezdődött a munkakeresési kálvária, én meg csináltam tovább a gyakorlatomat. Aztán egyszercsak egy ici-pici sejtosztódás indult el, ami a letargiában a hatalmas örömet jelentette(ti) és most épp durmol a kiságyban. :) Lényegében ekkor már irogattam a blogot. Ami még eszembejut a terhességről, hogy amikor kiderült, akkor nagyon kedvesen fogadták. Összességében úgy tapasztalom, hogy nagyon gyerekbarátok az emberek itt. (Persze, az ingyen fogamzásgátló ellenére nagyon fiatalon szülnek a lányok. A védőnős lapomon emlékszem el is írták a koromat :))) 10 évvel :))) Igen, most már jól jön ez a "nemisnézelkiannyinak" fej... ameddig.)

Visszatérve a "pálfordulásra". Nem tudom mi lett volna, ha nem lopják el a kocsinkat (kinek kelhetett egy 18 éves, 3 ajtós, balkormányos kis opel corsa? Jayne azt mondta, fiatal suhancok voltak, szerinte), de a honvágy egyre erősödött azután. Annak ellenére, hogy én még annyira nem is voltam beleolvadva eseményekbe otthon, rám is rámtört. Lehet, hogy ez most butaságnak hangzik, de olyan egyszerű dolgok hiányoztak/nak, hogy reggel bekapcsolom a rádiót és félálomban is értem mit mondanak benne (tudom van rádió a neten, hol bejön, hol nem). Akkor, a mobilnál olyan csomagot választasz ami a legminimálisabb, de azt se beszéledle, mert nincs kivel. A védőnőn kívűl más jó hosszú ideig nem nyitja ránk az ajtót (jó, volt, hogy meglátogattak a volt kollegák, de az már lecsengett). A kórházi ismertetőben átugrod azt a részt, hogy mennyi a limit a látógatókra. Egyedül a te ágyadnál nincsenek hatalmas rózsaszín vagy kék lufik, plüssmacikkal (most nem azt mondom, hogy ezek hiányoztak, el voltam én foglalva Zsomival, ez elég is volt és boldog is voltam/unk (vagyunk) vele. Csak elég furán mutatott a kórterem). Sok ideig emlegeted, hogy végre magyarul beszélőket hallottál a teszkóban, bátortalanul, le is szólítod őket, de az "ahánál" többre nem sikerül beszédbe elegyedni velük.A mobilszolgáltatón kívűl nem telefonál rád senki. Most ezek kiragadva nem úgy hatnak, ahogy meg is éli az ember. Az biztos, hogy a kelleténél rosszabbul éltük/jük meg. A nyelvi akadályokról már írtam. Nem szeretek általánosítani, de errefelé nem igazán nyitottak az emberek (mondjuk én se vagyok egy extravertált ember), de Danira jobban jellemző. Nála ezért látványosabb (nekem) a változás (és nem szívderítő).A honvágy alatt még azt is értem, hogy szeretném/nénk Zsomit elvinni pl Kaláka koncertre (jó, tudom, ezt  attól még meg lehet oldani..., de az nem ugyanaz). Na, most aki idáig eljutott az olvasásban (kibírta ezt a sok nyavalygást), az lehet még mérges is lesz rám, ha ezek után leírom a frissebb történéseket... :) Ugyanis a "magyar klubbos" buliszervezésnek köszönhetően már bejött jópár telefonhívás (hú, szokatlan is volt), ráadásul vannak köztük kismamák (a gyerekcentrumon keresztül próbálkoztam magyar kismamával felvenni a kapcsolatot, de egy idő után feladtam) és egy családdal Dani már le is beszélt egy találkozót. Közben - véletlen folytán az iwiwen - én is összeakadtam két magyar kismamával (Leeds és Preston), akikkel már találkoztunk is. Szóval innentől kezdve befoghatom és csakis csupa jókat :) Megpróbálom (de nem ígérem)  ;)