A ködös Albionban

Hűűű, 3 napra egyedül leszek a kisfiammal! Szorítsatok! :)))

:( amióta regisztrációt ír elő ez a honlap a kommentekhez, azóta minimálisra csökkent a beírók száma :((( de azért olvassátok, ugye?

Nem hiszem, hogy elhinném ha hallanám... úgyhogy elfogadom, ha valaki nem hiszi...

Megkaptam a fizupapírom amit már félve nyitok ki... bejött. Aki olvasta és ismeri az előzményeket, az tudja, hogy mennyi problémám volt. Röviden, emlékeztetőül csak annyi, hogy augusztus elsején kezdhettem dolgozni, mint gyógyszerész, de a lloyds simán a tréninges fizetést küldte... ezek után meg lett ígérve, hogy szeptemberben hozzárakják a különbséget... erre szeptemberben nem kaptam semmit! Utánajárások, majd soron kívűl utalták... azt gondolná az ember, hogy na, végre ezen is túl van, hátha ezek után normálisan működik majd... hát nem. Az ún. "maternity pay" vagy nevezhetem itteni gyesnek, 6 hétig jár (az általam jóval előbb megjelölt dátumtól) és a fizetés 90%-át jelenti. Persze nem ennyi volt a fizetési papíron, ezért ma felhívtam őket. Valamiért a július-augusztust veszik alapul (hogy miért, nem tudom, ezt még nyomozom), de felfigyeltem, hogy a nő a telefonban azt mondta, hogy ez egyforma... ho-ho-ho, álljunk csak meg egy picit! Mondom, nem lehet egyforma... hát neki az... na, akkor ezt tisztázzuk, mondtam, mert ez így nem fedi az igazságot. Átkapcsoltak valahova, ott a nő elég rendes volt, neki is elmagyaráztam mi a bajom, erre azt mondta, hogy akkor újra át kell számolniuk a "gyesemet"... holnap hívnak - állítólag - adategyeztetés miatt...

Szerintetek mi lehet ezen az osztályon??? Hogy dolgoznak?

Gondoltam leírom azokat a különbségeket, amelyek a terhes- illetve újszülöttgondozásban felmerültek. Persze otthoni tapasztalatom nincs, azokat vagy hallottam ismerőseimtől, rokonaimtól vagy olvastam a neten róluk (illetve a védőnős szakon anno tanultam). Mondjuk a terhesgondozásról már írtam, hogy itt mennyire minimálisra vannak csökkentve a vizsgálatok, ami egyrészről jó, másrészről pedig nem. Úgyhogy máris rátérek a babázásra.

* Köldökcsonk ápolása

Otthon: víz nem érheti, és fertőtlenítős hintőporral kezelendő míg le nem esik.

Itt: "nem kell vele foglalkozni". Fürdetésnél víz érheti. Csak figyelni kell, hogy rendellenes váladékozás van-e, ha esetleg igen, akkor szólj a védőnőnek. Érdekes, hogy egy angol honlapon azt találtam, hogy "régen használtunk hintőport a csonk ápolására, ez egyes területeken még megvan, főleg ahol kevésbé jó a higiénia" (...)

* D vitamin

Otthon: kapásból adják, illetve az anyuka otthon tovább is. Hiánya ugye az angolkór, mivel ebben az országban kevés a napsütés, ezért a csecsemő szervezete nem tud elegendő D vitamint előállítani, ami miatt általános anyagcsere-betegség alakulhat ki, ami a csontfejlődés zavarához vezethet.

Itt: semmi ilyesmi. Rákérdeztem, amire annyi volt a válasz, hogy egyes népcsoportoknak adják, fehér bőrűeknek nem, mert van elég nap, persze amikor épp süt... (annyira tipikus angol válasz volt...)

* testsúlymérés

Otthon: gyakrabban (csak ennyit tudok, persze az anyuka vérmérsékletétől függően, de gondolom otthon a védőnő gyakrabban méri. Kismamák javítsatok ki, vagy informáljatok, plíz. Persze, lehet, hogy csak feldühítem magam, összehasonlítva az itteni helyzettel)

Itt: hetente a védőnő hozza a mérleget és megméri a babát. Ahogy a szavaiból kivettem, addig amíg újra el nem éri a születési súlyát.

Na, eddig ennyi lényeges különbség jutott az eszembe, vagy tapasztaltam...

Van egy pár dolog, amit valahogy máshogy sikerül megélnem, mint ahogy beszélnek róla - főleg idősebb - emberek. Ilyen például az, hogy majd a gimis éveimet vissza fogom sírni... ennek immáron 13 éve lassan (hogy befejeztem), de még mindig nem sírom vissza (persze, lehet, hogy még több évnek kell eltelnie), de most úgy érzem, az sem igazán fog változtatni a helyzeten :)

A másik érdekes dolog, amikor édesanyák arról beszélnek, hogy a babájukra nézve elfelejtettek minden fájdalmat, amit a szülés során átéltek. Azt hiszem ezt is máshogy sikerül megélnem. Persze, lehet, hogy ez is még túl friss élmény :))) mondjuk én emlékezni szeretnék rá, és nem mazochista hajlamból. Egyszerűen mert úgy érzem ez hozzá tartozik. Nem csúfít el semmit a fájdalom, amit meg kellett élni. Az igaz, hogy egy baba annyira megszépíti, hogy az ember simán bevállalná mégegyszer és mégegyszer és mégegyszer... :)))

Szóval ha bárkit is elijesztettem volna, akkor gyorsan hozzátenném, hogy még nagyobb fájdalom árán is belevágnék :))) hm... lehet, hogy elfelejtettem azt a fájdalmat... ?   ;) 

Amióta hazajötttünk a kórházból mindennap jött egy védőnő. Mindig megnézte Zsomit (vért vett klf. tesztekhez), kiszedte a varratokat a sebemből, meg adminisztrált egy csomót. Tegnap - hétfőn - amikor megérkezett, rögtön megjegyezte, hogy Zsomi még mindig sárga. Ez állítólag az antiD-nek is köszönhető, amit a kórházban kaptam (mert Rh Neg. vagyok). Újabb vérvétel bilirubin teszthez. Még aznap este megtelefonálta, hogy a gyerekorvos a kórházban látni szeretné, ezért szerdán vigyük be. Szerintem múlóban van, Zsomi szine jobb, csak hát ezt én nehezebben ítélem meg, mert minden nap látom.

Volt kollegáim - a szemközti patikából - egyesével szállingóznak, hogy megkukkantsák Zsomit. Mondanom se kell, Zsomi hódít (mi lesz majd később) :D Aranyosak, mindenki hozott  "It's a baby boy" üdvözlőlapot :)

Az adatokat lefelejtettem, elnézést.

Szóval 3600g és 53 centi, január 4-én, 16:28 perckor született..

És képtelenség betelni vele.... Az új szerelmünk

A picasaweb.google.co.uk/monika.buhaly oldalon. Valamennyit sikerült feltölteni.

A műtét után mindhármunkat átraktak a ward 2-re, ahol arra voltam hivatott, hogy regenerálódjak, majd fokozatosan megszabaduljak a csövektől. Ennek Zsomi semmi akadályát nem jelentette, viszont ez egy 4 ágyas szoba volt, egy kismama-kisbaba párossal amikor odatettek. Az éjszaka emiatt a szegény kisbaba miatt maga volt a borzalom. A rákövetkező éjszakára már tele lett a kórterem, úgyhogy koncert volt, több szólamban, persze már Zsomival együtt... Ez nagyon el lett szúrva. Rettenetesen szükség lett volna a pihenésre. Ez meg is mutatkozott azon, hogy az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot, amikor kiderült, hogy aznap mégse mehetek haza (pedig valamelyik védőnő azt mondta)... valószínűleg kicsi a tűrőképességem, az alvásra meg alapesetben is baromi szükségem van/volt (mindig is nagy alvó voltam), mostmeg pláne... De ha ezt most hanyagoltam volna is, azon végképp kezdtem kibukni, hogy Zsominál sárgaságot állapítottak meg, meg feltünt nekik, hogy magas a hőmérséklete... ez azért dühített fel, mert én, mint tapasztalatlan hülye alig mertem szólni a sok tapasztalt embernek, hogy egy kissé meleg van ebben a kórteremben (én majd megsültem, a babákon meg dupla takaró. Éjszaka rákérdeztem az egyik védőnőnél, aki rávágta, hogy ezért van 1 pokróc Zsomin... megjegyzem: kettő volt.) De Zsomi magas hőmérsékletét nem úgy oldották meg, hogy akkor esetleg ne legyen ebben a környezetben vagy akárhogy, nem, időközönként megmérték és kész. A másik a sárgaság: a 4 ágyat függönyökkel lehetett elválasztani egymástól, mi nem az ablak mellett voltunk... semmi természetes fényt nem kapott Zsomi, persze, hogy besárgul! Persze, lehet, hogy nem ez volt az egyetlen kiváltó ok, de nagyban segítette... de ezt sem oldják meg (csak megjegyezték, meg adminisztrálták), se inkubátor, se természetes fény... Szóval amikor az aktuális védőnő felajánlotta, hogy akarok-e külön szobába menni, akkor kerekre nyílt a szemem és majdnem káromkodtam egyet... de összeszedve a már rég nem létező nyugalmamat, csak annyit mondtam: ha lehet, mindenképp. Szóval a 3-ik napra kezdett normalizálódni a helyzet, amikor egy szimpatikus védőnőnek meg az tünt fel, hogy Zsomi nagyon remeg, nyugtalan (a nyugtalanságán nem csodálkoztam, az előző napokat kicseréltem volna...). Megmérte a vércukrát, alacsony volt. Emiatt még mindig nem mehettünk sehova, mindig újabb és újabb szoptatás után újabb eredményre volt kíváncsi. De nagyon tetszett ez a védőnő, mert úgy tünt, hogy alaposan végzi a munkáját. Persze megismertük az aggódásnak e formáját, nagyon gáz. Hála Istennek az egyik eredménynél az jött ki, hogy rendben. A sárgasága ellenére hazaengedett minket szerdán (7-én).

Összességében nem tudnám jellemezni az egészet... mindig csak annyi jut eszembe, hogy hihetetlen. Ja, kedves kismama ismerőseim! Nem igaz, hogy ez 24 órás szolgálat... ez 48... (én már a 49-ben tartok épp). 

Köszönöm a szurkolást és a támogatást!!!

Január 3-a, reggel 7.30

Telefonon azt a választ kapjuk, hogy délután fél 3-kor telefonáljunk újra, de nagy valószínűséggel délután mehetünk be. Ez így is történt.

16.00

Befekszem, monitorra tesznek, hallom Zsomi szívverését és még mosolygok, bár egy kissé félve. Mivel a szülésbeindítás már nem természetes folyamat ezért nem is a "Midwife Led Unit"-ra kerültem (amiről korábban írtam), hanem kapásból a Ward 2-re, ami egy szimpla kórterem. Nem sokkal ezután átraktak a "delivery suite"-ra, ahol konkrétan a szülések zajlanak, hogy megkapjam azt a méhszájtágítót, amire - mint később kiderült - érzékeny voltam. (Ha ezzel nem lett volna gond, akkor vissza kellett volna mennem a Ward 2-re) Ez abban mutatkozott meg, hogy szép folyamatosan olyan fájások jöttek, hogy nem hittük el, hogy ez még nem a vajúdás! Dani is többször megkérdezte, a fájdalomcsillapítókat meg folyamatosan kezdték adagolni, mert kezdtem totál kidőlni. Először javasoltak egy meleg fürdőt, nem is tudom hogy sikerült megoldani, ez egy kicsit segített, de aztán még rosszabb lett. Arra emlékszem, hogy fokozatosan ugyan de 3 szurit is kaptam, aztán már infúzión voltam a kiszáradás elkerülése végett, viszont a fájások nem múltak. Azt mondta a védőnő, hogy vannak akiknél ez az anyag erősebb fájásokat okoz, mint maga a vajúdás... Ekkor már nem tudtam, hogy akarom-e tudni, hogy az milyen és akkor összehasonlíthatnám... Dani szerint már nem voltam tudatomnál. Én csak arra emlékszem, hogy a fájdalmak között sírógörcsök jöttek rám... A fene gondolta ezt a méhszájtágítót... ráadásul nem is használt, mert a 10 centi helyett össz-vissz 3 centi sikerdett. Mindenesetre egy rakat nyugtatóval meg fájdalomcsillapítóval valahogy elmúlt az éjszaka, egy jelentős örömmel: éjjel 3-kor elfolyt a magzatvíz. Pontosabban, ez is később derült ki, hogy nem az összes, ui. a baba mögül folyt el, a front részen még egy rakat volt. De ez akkor is nagy felszabadulással töltött el, mert végre valami magától működik :)))  Szóval ez se volt teljes, később kellett burokrepesztés is, de addigra már epidurális érzéstelenítés is volt (el sem tudom képzelni, hogy találták el a megfelelő pontot a gerincemen, mivel úgy remegtem, mint egy nyárfalevél). Szóval késő délelőtt már totál bekómázva és érzéstelenítve a magzatvíztől megszabadultan, viszont ugyancsak 3 centisen el kezdték adagolni az oxytocint, ami a méhösszehúzódásokat váltja ki. Zsomi szívét folyamatosan lehetett hallani, ami megnyugtató volt. Kora délután monitorozták az összehúzódásokat is, szóval az oxytocin működött, csak épp Zsomi nem tolerálta. Ez rémisztő volt... ahogy hallom a gyönyörű 135-ös szívverést (du-dum, du-dum), majd a következő pillanatban, fokozatosan és erőteljesen lecsökken kb 30-ra (du-dum.... du-dum...). Na, ekkor hívták az orvost (az épp ügyeletes folyamatosan nyomonkövette az eseményeket, mert féltudatállapotban valaki mindig magyarázott valami ilyesmit), aki elmagyarázta, hogy a császármetszést javasolja, mert nem akarják reszkírozni a baba életét. Eléggé nehezen fejeztem ki magam akkor, de egyértelmű volt számomra, hogy azonnal menjünk... leállították az oxytocint, az epidurál már amúgy is "üzemben" volt, szóval toltak a műtőbe. Dani beöltözött és végig ott volt mellettem hála Istennek. A csapat nagyon rendes volt, úgy érzem tényleg megpróbáltak mindent, Zsomi egyszerűen nem akart kibújni. Közben annyira remegtem, hogy a szegény aneszteziológus alig tudta megmérni a vérnyomásom. Arra emlékszem, hogy Danit kérte meg, hogy egy kicsit fogja már meg a karom. (Mondta, hogy tudja hogy rendben van a vérnyomás, csak neki muszáj regisztrálnia az értéket) Közben azt ígérgette, hogy minden rendben lesz és pár perc múlva már az ölemben lesz a baba.

Így is lett. Ami még mindig hihetetlen. Egy kis fintorgó, nyújtozkodó, ordító, békésen szopizó kisbaba. Hogy lehetséges ez? (persze ez most költői kérdés volt)  :)

Pedig lehet, hogy holnap se lesz semmi még... mindenesetre reggel hívjuk majd a kórházat... Ma hívtam Wendy-t, a védőnőt, mert arra gondoltam, hogy esetleg még egy ultrahang nem ártana, mielőtt beindítanák... (olvasgatok véleményeket, eseteket (tudom, nem kellene), és nem vagyok 100% biztos, hogy jó ha beindítják a szülést) Persze a túlhordás se jó, csak olyan jó lenne (lett volna?) ha magától indul el a vajúdás... Olyan eldönthetetlen ez az egész! Emiatt gondoltam még egy uh-ra, hogy megnézzék hogy fejlődött... Azt a választ kaptam, hogy felesleges... Most ezen felháborodjak, vagy örüljek? Totál össze vagyok kavarodva és persze félek is. Jaaaaj... na jól van, mindjárt összeszedem magam :P

Ezt muszáj leírnom. Dani megtáltosodott a konyhában. A karácsonyi beigliétől már eleve oda meg vissza voltam, erre ma mi volt reggelire?! Az általa sütött fonott, foszlós kalács! Ha ez a terhesség hatása, akkor mindenképp kell még ilyen :)))

és a reggeli után:

Mindezek után tegnap a netről sikerült kinyomozni, hogy a BBC2 közvetíti a Bécsi Filharmonikusok Újévi koncertjét (igaz, csak a 2. részét, de így is kellemesen csalódtam, mert - csúnya előitélekkel tele - arra tippeltem, hogy itt olyanokat nem adnak le). Nemcsak magát a közvetítést élveztük, hanem arra is jó volt gondolni, hogy otthon sokan nézik ugyanúgy. A kilométerek lecsökkentek :)  (Az idei karmester - Daniel Barenboim - szerintem fantasztikusan dirigált)

Délután pedig egy nagyot sétáltunk az Oakwell Hall Country Park-ban. (http://www.batleyanddewsbury.co.uk/directory/listings/oakwell_hall_country_park/) Sajna odáig autóval kell menni, de megérte. Állítólag ez is egy jó szülésbeindító módszer... (na, ez majd kiderül) 

Van egy kapu a játszótér után, ami gondolom azért van, hogy csak a gyalogosok tudjanak azon a részen sétálni... vicces, mert a terhes nők se nagyon férnek át rajta :D oldalazva én sem, viszont szemből átfértem :P

Kisbálna :P