Éjjel fél 2... halkan szól a rádió, én pedig örülök, mert végre elért a szendergés állapota (pedig kiharcoltam egy kártyapartit Danitól éjfél körül... persze megnyerte...), lágy altatódal (lullaby) a komolyzenei adón, épp félálomban súlytalannak érzem magam, már-már mosolygok, szép lassan vége a zenének, 1 másodperc csönd, majd 4x akkora hangerővel berobban a rádió szlogenje: CLASSIC FM, YOUR RELAXATION STATION.
igen, igazuk van... addig tényleg relaxáltam...
Hú, ez nagyon nehéz... még az ember el is magyarázza magának, hogy tuti megvan a megfelelő időpont, a dátum, ami szülinap lesz :) és hogy az úgy lesz jó stb. stb. A türelmetlenségének is megpróbál határt szabni (már amikor sikerül). Viszont azzal nem tudok mit kezdeni, hogy Dani pont most itthon van, 5-én kell újra bemennie dolgozni és így a legideálisabb idő lenne beletanulnunk a babázásba. Eszméletlen jó helyzetben vagyunk, hogy itthon lehet, tkp. az elég kellemetlen fájásokat leszámítva teljesen élvezhető (mondjuk egy kiadós alvás nagyon hiányzik)... úgyhogy csak ezt figyelembevéve visszaszámlálás van, mert minél később jön Picur, annál kevesebb időt tudunk hármasban együtt tölteni...
A kellemetlen fájások és nem alvások hol elviselhetők, hol elviselhetetlenek... Eddig nem zavart, hogy kevés volt a vizsgálat, meg nem kellett annyiszor ide-oda menni, de mostmár - ahogy olvasgatom az otthoni tapasztalatokat, miszerint ekkorra már a kismamák tudják pl. mekkora súlyú a babájuk a pocijukban - jó lenne többet tudni. Az a kontrakciót vizsgáló valami is jó lenne (nst-nek hívják vagy mi, ha jól tudom). Na, de hát ez van...
Van egy nagyon jó honlap, amin bármilyen kérdést fel lehet tenni. Nem szakemberek válaszolnak (bárki válaszolhat, ha tud), inkább amolyan tapasztalatcsere-szerű. "Terhesség" témában többé-kevésbé figyelemmel kísérem, érdekes dolgokat tudhat meg az ember.
Ma viszont feltettem egy kérdést, méghozzá ezzel a nagyon erős, rohamszerűen jelentkező (de rendszertelen) derékfájásaimmal kapcsolatban. Elég összekavaró, mert konkrétan nem görcs, de nagyon fájdalmas (tudom... később még fájdalmasabb lesz). Úgy tettem fel a kérdést, hogy most akkor ez mit jelent...
Nagyon édes választ kaptam 8 perc elteltével:
"Hamarosan anyuka leszel, ez azt jelenti :) "
Nagyon köszönöm mindenkinek a bíztatást! Hihetetlenül jól esik és erőt ad, hogy gondolatban ilyenkor itt vagytok velünk!!!
Utolsó?
Ma (pénteken, 19-én) volt a védőnénis találkozó. Láttam a szemekben, ahogy rámnéznek: egyben van még? :) Megvoltak a szokásos ellenőrzések, amik - ahogy hallom - messze nem annyi, mintha otthon lennénk (vérnyomásmérés, vizeletvizsgálat, szívhang és pocak-tapizás. Ennyi.) Aztán Wendy betelefonált a kórházba, hogy lefoglaljon egy időpontot, hogy megindítsák a szülést, ha addig nem érkezne meg Picur-macur. Ez január 3. Szóval ha addig semmi, akkor aznap 7:30-kor fel kell hívnunk a kórházat és akkor megmondják a következő lépést... Ja, kérhettem (nem volt kötelező), hogy még addig egy ellenőrzés legyen. Ez december 31-én lesz, csak nem itt, hanem egy másik rendelőben (ahova ez is tartozik). Kértem. Talán arra már nem lesz szükség. :)
Ma még elblattyogtam a postára és meglepődtem, hogy nem kígyózott a sor (és mindkét ablak nyitva volt). Ekkora pocakkal már mindenki mosolyog rám/ránk, meg akár ismer akár nem, megkérdezik a kiírt időpontot :) Mondtam, hogy egy kicsit félek, amire a másik ablaknál dolgozó ázsiai srác mondta bíztatásként: "breathing" :)))
Valójában ez az egész felfoghatatlan...
Egyszerűen fantasztikus:
Reggel ahogy ébredezek, rögtön eszembejut Prüntyő. Régen éreztem a mozgását, ezért kiejtett szó és pocakhoz nyúlás nélkül csak gondolatban megkérdezem tőle: "Hogy vagy Picur? Jól aludtál? Mozogj egy picit anyunak." És pár pillanat: elkezdődik a finom mocorgás!
:)
... dolgokról írok. Sokkal jobb téma :)
Elkezdődtek a kisebb-nagyobb problémák... gondolom ez csak fokozódni fog :)
Mindenféle párna ide vagy oda, a csipőm majd leszakad, a reflux is bemutatkozott és vesegörcs-szerűségeim vannak/voltak és amúgy is jobb lenne abbahagynom a szüléssel kapcsolatos könyvek olvasását :)))
Ma nagyon kedves élményem volt. Itt csücsültem már a gép mellett, amikor kopogtattak. A postáson és egyéb házalókon kívűl senki nem szokott hozzánk kopogtatni. A szemközti patikából Jayne és Fiona volt az (volt kollegáim), mert meglátták az autósülést a kocsiban. (Tegnap Dani berakta és gondoltuk benne is hagyjuk). Azt hitték Picur már megérkezett :)))
Volt egy nap amikor arra gondoltam, teljes marhaság ezt a blogot írni.
Biztos velem van a baj, hogy nem tudom úgy átadni azt ami itt van... vagy...
Valaki meg tudja nekem mondani, hogy miért jellemző ránk, magyarokra (utálom ezt az általánosítást, pedig van benne valami...), hogy látatlanban ítélkezünk, pálcát törünk és mindenkinél jobban tudunk mindent, sőt főleg a másiknál tudunk jóval többet, hogy neki hogy kellene csinálnia stb...? És imádunk csámcsogni a másikon, összehasonlítgatni...
Miért?
A trehányságról és a koszról
Trehányság alatt olyanokat értek, mint amelyek pl a rendelőkben vannak, főleg adminisztratív körben. A legutolsó patikában (nem szerencsés módon, nem rendelő mellett van) naponta többször előfordult, hogy valamelyik rendelő, vagy nem küldte a receptet, vagy rosszat küldött. Ilyenkor alapból megduplázódik az ember munkája, teljesen feleslegen, más hülyesége miatt. Ezek jóval azon túl vannak, hogy most valaki valamit véletlenül félrenézett... Konkrét példa: egy beteg gyógyszeres dobozon van (amiről már írtam, "dossette box") rendszeresen. Kórházban volt, ahol megváltoztatták a gyógyszerelését. Megkaptuk a lapot a kórházból, ami alapján le tudtam ellenőrizni, hogy mi az új, mi szünt meg és minek a dózisa változott. Továbblépni csak akkor tudtunk, ha a rendelőből is megkapjuk a javított recepteket. Rájuktelefonálás után kiderült, hogy nekik nincs meg az a kórházi papír (pedig a kórház elküldte nekik is). Aztán a mi bediktálásunk után megígérték, hogy küldik a recepteket. Ezek után megkaptuk mindenféle változtatás nélkül... (mindeközben a beteg lánya minket zaklat (valahol érthető, csak hát nem tudtunk mit csinálni), hogy miért nem adjuk ki a kórházi papírra... Újabb telefonálások... megkaptuk az újabb köteg receptet, amiken a régiek ugyanúgy fent voltak, de legalább az újak is (ez kisebb baj, mert legfeljebb nem adjuk ki a régieket). Viszont a megváltozott dózisok nem az új alapján jöttek a recepten... ezek alatt napok teltek el, szorított a határidő (mivel a betegnek el kell kezdenie szedni a gyógyszereket... nahát, nem?) Szóval ilyenkor már úgy döntöttem, hogy kiadom azt is és majd utólag becserkészzük azt az egy szerencsétlen receptet... immárron helyes dózissal...
(Ja, és a szállító napi 2 órát dolgozik ennek a patikának, tehát ha ő aznapra már leszerelt, akkor megint meg voltunk lőve. Legfeljebb maradt a faxolás... ha működött) Rengetegszer ki volt akadva Kim is meg Paula is...
De azt hiszem a munkáltatóm adminisztratív munkáját is írhatnám példának... (ld jóval előbb (útlevél, fizetés stb). A legutóbbi az a levél volt, amivel az utazási költséget igényelhettem vissza... A területi irodába küldtem, név szerint Paul-nak, tankolási papírral, meg még buszjegyekkel. (augusztusi+szeptemberi). Nem találták. Novemberben (!), sok-sok utánatelefonálás után, Paul egyszer hívott: megtalálták, be volt csúszva a nyomtató mögé... (de ezt úgy közölte, hogy most már nem kell emiatt zavarnom őket...). (itt most épp káromkodok). Az októberi és novemberi visszaigénylésről még semmi hír...
A patikákban előforduló trehányság olyan szintű, hogy az asszisztens mondjuk a nagy lazaság miatt nem foglalkozik azzal, hogy jó gyógyszert készítsen oda a receptre (gondolván, ott a gyógyszerész, majd ő úgyis ellenőrzi). Ez szerencsére ritka volt, meg ez kevésbé zavaró. Így a figyelmem legalább nem lankadt. Szóval az asszisztensek zöme rendesen, sőt van példa arra is, hogy keményen dolgozik.
A koszról
Amikor össze-vissza kellett utazgatnom és vagy 11-12 patikában is voltam (aug, szept), akkor megállapíthattam, hogy a cégnek zömében kétféle patikája van. Az egyik az új, ami szép, modern (és végre fiókokban vannak tárolva a gyógyszerek) és a régi... ez utóbbiban borzalmas a fűtés, nem elég tágas, polcos rendszer van és a polcokon ujjnyi vastag por... (szó szerint..)
A cég nem alkalmaz takarítót, spórolás végett. Talán kéthavonta (?) egy másik céget bérelnek fel, akik egy géppel fényesre "nyalják" a padlót. Ennyi. Elméletileg az aszzisztenseknek kéne portalanítani, de ezt nem tartom jó ötletnek, mert így is van elég dolguk.
Gondoltam kategorizálok egy kicsit. Ez mind szubjektív!
munkailag:
tetszik: hogy van értéke a szavamnak (amikor sikerül kefejeznem magam) :) Még ha nem is voltam patikavezető, csak helyettes, úgy is sokat ért ha én hívtam fel a rendelőt és tisztáztam egy ügyet. Vagy ha a munkáltatóm központját kellett felhívnom, ugyanez. Ha jó egy csapat, akkor nagyon jó ott dolgozni. Persze tökéletes soha nem lesz, de legalább egy kicsit. Az is tetszett, amikor kezdtem belejönni a dologba, illetve megtanultam megint valami újat (ez mind nagy harc, nem egyszerű dolog).
nem tetszik: a munkaidő. Valamiért itt az alakult ki, hogy a gyógyszerész legyen ott a patikában nyitástól zárásig. Ez eredményezhet vagy napi 10 óra munkát is (valahol többet is) és az kegyetlen! Persze érthető (a nap folyamán nála sűrűsödik be minden, a probléma megoldása egyszerűbb lehet), de akkor is túl hosszú. Így viszont vannak szabadnapok hétköznap (amelyiket te választhatod ki. Pl a hétfőt nem szabad, mert ha bank holiday van, azt általában hétfőre rakják és így elveszik a szabadnapod). De nekem nem jön be ez a szélsőségesnek tűnő munkarend... jobb ha el van osztva egyenletesen, szerintem. Persze meg lehet szokni, a szabadnapon meg el lehet intézni amiket csak munkaidőben lehet. Nagyon nem tetszik: a trehányság és a kosz.
itthon (a lakással kapcsolatban)
tetszik: nagyon szépen fel volt újítva, amikor beköltözhettem (mondjuk így csak amortizálódik persze). Szinte beleszerettem. És tágasnak is tünt (mivel alig volt benne valami). Cinizmus ide vagy oda, nem rossz összességében (főleg az előzőhöz viszonyítva). Kiderültek számomra olyan dolgok, amikhez régebben pont máshogy viszonyultam (pl nem szeretem a reluxákat és függönyös lettem vagy a szőnyegpadló is átcsúszott a "kössz, inkább nem" kategóriába). Ami nagyon jó, hogy ha van valami gond, Sam, a tulaj szinte rögtön jön és megpróbálja megoldani.
nem tetszik: a konyhai csaptelep. Juuuuj, borzalom. Nemcsak a keverőcsap hiánya, hanem annyira picike (a hideg is és a meleg is), hogy egy picivel nagyobb edényt kész művészet leöblíteni alatta. A fürdőszobában a csapnál sincs együtt a meleg-hideg, de legalább a kádnál igen (emlékszem ez volt az első amit megkeresett a szemem, amikor itt körülnéztem, mivel Bradfordban, ahol előtte laktam, ott még a kádnál se volt együtt... a zuhanyzást egy műanyag - erre készített - elég gagyi minőségű, Y alakú cső-zuhannyal lehetett megoldani... élvezet volt, amikor az egyik csap ledobta zuhanyzás közben az egyik ágát...) A már említett penész a másik nagy "kedvenc". Jelenleg a könyvespolc mögött van még, folyamatosan küzdünk ellene...
Szerintem majd még írok ehhez kiegészítést, mert egyenlőre több nem jut eszembe és amúgy is folyamatosan változnak a dolgok.
Bevallom, soha nem voltam egy nyelvzseni. Bármelyik nyelvórára visszagondolva (orosz, angol, latin), mindegyik gyönyörű szárnyalással indult (bizony, bizony akkor még 5-ös voltam belőlük), de aztán egyöntetűen, szép ívben elindultak lefelé és megálltak a 3-as szinten, bárhogy igyekeztem (volt hogy igyekeztem, komolyan!). Aztán nem hiszem, hogy ha lett is volna angolnyelvű adás otthon, akkor huzamosabb ideig lett volna türelmem nézni, és az a pár angolnyelvű könyv se lett rongyos (nem is emlékszem, hogy olvastam-e őket). Viszont 11 éve még lelkes voltam, hogy megpróbáljam a külföldi munkát, és akkor jelentkeztem bébi-sintérnek Skóciába. Hasznos volt, nemcsak nyelvi szempontból. Csakhát akkor voltam 21 éves. Enélkül - szerintem - nem tudtam volna megcsinálni a nyelvvizsgát. Ennyivel otthon vígan el lehet lenni. Zavart is, hogy évek alatt csak felejt az ember, mivel olyan intenzitással nem használja... A mostani kiutazással azt gondoltam: ha valamit nem tudok kifejezni, akkor majd körbeírom... na, ez csak elméletben működik (nálam). Biztos, hogy a 10 év nagy idő, az ember változik is, de nem tudok megbarátkozni azzal, hogy nem tudom úgy kifejezni magam, ahogy szeretném. És itt most nem csak a yorkshire-i akcentusra, a helyiek szlengjére vagy a zsargonokra gondolok... nem találom - csupán a nyelvi kifejezés miatt - a személyiségemet. Olyan, mintha a magyarul beszélő rész nem férne meg az angolul beszélő résszel... Nem tudom kiválasztani az adott szituban legjobban odaillő szót, mivel örülök, ha tudok egyet. Most ráadásul, hogy itthon vagyok, az otthoni rádiót hallgatom a neten... (tv-t ritkán nézek) szóval ebből nem tudom mi lesz. Mondjuk ennek ellenére ha kicsi is, de van fejlődés (csak nekem nem látványos). Pl az autó műszakiztatása során mostmár tudjuk, hogy mi a timing belt (amit ki kellett cserélni)... Gondolhatjátok milyen arcot vágtam, amikor a szerelő elmagyarázta az ékszíjcsere részleteit :))) (persze, hogy ezt még magyarul se tudtam) Vagy a terheskönyvből kiderült, hogy hogy a túróba nevezik a "nyákdugó"-t. Szóval lassanként van fejlődés. Tudom, én vagyok a ludas, mert ha ennyire elégedetlen vagyok, akkor miért nem tanulok hozzá... ezután most következik az a közhely, hogy ha 24 óra helyett 48 lenne egy nap, az sem lenne elég... (most a kismamák ingatják a fejüket: mi lesz majd később) :)))
Mea culpa...
Meghívásunk volt egy karácsonyi koncertre. Ennek különösen örültem, mert tavaly is voltam ugyanezen a koncerten és nagyon tetszett. Sue, a volt "főnököm" legfiatalabbik gyerkőce szárnykürtön játszik ebben a rézfúvós zenekarban (nagy hagyománya van errefelé az ilyen zenekaroknak). Ők készültek Karácsonyra egy koncerttel (immár 12. alkalomból, ha jól hallottam). Azért is örültem neki, mert végre van valami kultúrális kikapcsolódásunk... ez a koncert se itt volt a közelben. Sue-ék vagy 3/4 órányira laknak innen (autóval) és még tőlük is autóztunk egyet. Mindenek ellenére valahogy mégis rossz volt... sajna. Azzal kezdődött, hogy Sue valamikor a hét elején azt mondta, hogy majd legkésőbb szombat délelőtt keres (sms vagy hív). Szombat délután 4-ig semmi. Személy szerint elég rosszul viselem az ilyen hozzáállásokat... most készüljünk? ne készüljünk? Én írjak neki? ... hát írtam. Arra válaszolt, hogy 5-re menjünk hozzájuk, lesz egy kis vacsi és onnan megyünk 7-re. Jó, rendben, így is lett. Maga a koncert nem volt rossz, a hagyományos darabok mellett (Jingle bells, White Christmas... stb) nem igazán értettem mit keresett Indiana Jones film zenéje, de érdekes volt. Vicces címe volt, bár nem egy nagy darab a Santa Claustrophobia, viszont a Queen-válogatás kimondottan tetszett (ezt se tudom miért lett karácsonyi darab...) Szóval lábunkkal doboltunk és tapsoltunk a "we will rock you"-ra egy anglikán templomban... érdekes volt.
Viszont érzelmileg igencsak megviselt... A karácsonyi darabokál a honvágyam csattant fel rendesen, amit segített az egyedüllét erős negatív hatása... Sokat törtem a kobakom, miért zavar ez engem annyira. Csak arra tudok gondolni, hogy amíg tavaly pár hónapos ittlét után voltam - valóban egyedül - ezen a koncerten, még teljesen érthető volt, hogy nem ismerek senkit (Sue-ékon kívűl) és így elfogadottabb érzés volt. Sokat gondoltam Danira, épp mit csinálhat és számolgattam vissza a napokat a hazautazásomig. Viszont eltelt egy év... Igaz, hogy Dani itt van (hála Istennek!) de az az egyedüllét-érzés az valahogy megmaradt (csak kettőnkre értve). Ugyanúgy nem ismertünk senkit (Sue-ékon kívűl) és iszonyat idegen volt az egész... nem hogy barátok nem voltak, de még ismerősök se... Ráadásul úgy tapasztaltam, hogy Sue is máshogy viselkedik... mintha csak illendőségból hívott volna meg (bár nem értem, mert senki nem kötelezte semmi ilyesmire...) Tipikusan az az angol hüvösség és távolságtartás volt rá jellemző, amit már oly' sok embernél tapasztaltam (csak nála nem még...).
Sajnos ezek arra ösztönöznek, hogy mégjobban bezárkózzak... Dani - szerencsére - nem viselte ilyen rosszul a dolgot. Ő is furcsállotta Sue viselkedését, de hát ez van.
Ma reggel sok-sok figyelmeztetéssel hóviharról szóltak az időjáráselőrejelzők. Lényegében nem volt olyan vészes errefelé, de tényleg szép mennyiségű hó esett le. Ezen elgondolkozva megkérdeztem Danit, hogy mi van ha nem tudunk bemenni a kórházba az idő miatt (amikor aktuális lesz) ... Dani válasza: "Mi AKKORIS bemegyünk a kórházba" :)))
No szóval. November 11-én és 18-án, két keddi napon, este 7-re mentünk a kórházba. Antenatal class-nak nevezik, és az első alkalom rémisztő volt... Egyrészt a körbeülés miatt (rettenetesen utálom), másrészt a várható feladatok miatt, amit hol egyénileg, hol csoportosan kell megoldani. Két megnyugtató dolog volt:
1, Wendy, a védőnőm vezette az egészet (a tanuló védőnőhallgatóval, Rachel-lel). Meg is lepődtem amikor megláttam őket.
2, sok-sok (kb 10-12) nagypocakos kismama, talán mégijedtebb arckifejezéssel. A feladat meg hál' Istennek nem volt nehéz. Kettessével dolgoztunk (két kismama+hozzátartozók), le kellett írni a félelmeinket meg a reményeinket.
A második alkalommal egy 2 napos babát fürdettek meg nekünk és a szoptatásról volt szó. Nagyon fárasztó volt egy munkanap után még angol beszédet hallgatni (Dani mindkét alkalommal bealudt) :))) De némi sikerélményt adott, hogy a beszélgetés 90%-át értettem, sőt végre megtudtam hogy mondják a "méhszájtágulás"-t... (otthon nem gondolná az ember, hogy mi minden válik fontossá, vagy elérhetetlenné... ui. ilyen szavakat a "nagyhírű" Országh szótárban nem lehet megtalálni (szakszótáram meg nincs sajna). Neten valahol biztosan megvan...). Körbemutatták a szobákat. A teljesen komplikációmentesek az ún. "midwife led unit"-ban szülnek, ahol a szobák egy egyszerű szállodai szobára emlékeztetnek, kis fürdőszoba (zuhanyzó) helyiséggel. Végül is semmi különös. Nekem az volt a fura, hogy semmi nem emlékeztett a szülésre benne (semmi vajúdáshoz való eszköz /labda, szülőszék stb./ nem volt benne... lehet, hogy nem ott tartják, csak behozzák, ha kéri a kismama, nem tudom). Van egy szoba, amiben beépített medence (birthing pool) van. Hatalmas, nagyon tetszett. Emellett már olyan szobák vannak, amik jobban emlékeztetnek a kórházi szobákra, de még ezek is hangulatosak (a plafonra kis világító csillagocskák vannak feltéve... Gondolom ez fog a legkevésbé érdekelni akkor...) :))) Aztán ugyancsak a közelben van a műtő, ha császározni kell. Az egész "előadás" nagyon megnyugtató volt (nem 100%-ban, de azért jó, hogy volt). Számomra az a legfurább, hogy abszolút a természetességre helyezik a hangsúlyt. Wendy egyértelműen az otthonszülést pártolja, ez hamar kiderült, de semmiféle nyomást nem gyakorolnak a kismamákra. Van az ún. szülési terv (birth plan), amit javasolnak a kismamáknak, hogy majd amikor aktuális adják oda a szülésznőnek, hogy tudja mit szeretnék. Arról is többször volt szó, hogy ezt akár ott és akkor is meg lehet változtatni, semmiféle "leszólást" nem fog kapni a kismama. Teljesen a természetes út felé próbálják terelni az embert, ami mondjuk nekem tetszik is. Nincs beöntés, nincs borotválás, gátmetszés csak indokolt esetben. Érdekes, hogy amíg otthoni irodalmat olvastam vagy emberek véleményét hallottam pl az ordításról ("milyen ciki", "nem tudja moderálni magát" stb.) addig itt kimondottan helyeslik, mivel a fájdalom elviselésében segít... Sokkal, de sokkal nagyobb nyitottságot tapasztalok itt, még úgy is, hogy otthon saját tapasztalatom nincsen (bár az egyhetes védőnőhallgatói gyakorlatom a Margit kórházban anno (2000-ben) élményszerű volt...).
Hogy miért nem vagyok 100%-ban megnyugodva? Mutasson nekem valaki egy kismamát, aki igen... plussz erre rájön, hogy nem az anyanyelvemen fognak kommunikálni körülöttem... tartok tőle, hogy nem fogok mindent érteni és ez nem megnyugtató... Aztán mivel elég rossz tapasztalataim vannak kórházi személyekkel (ld gyöngyösi kórház... brrrrr) attól is tartok milyen lesz a szülésznő/védőnő (nem Wendy lesz, ő körzeti, nem kórházi védőnő). Muszáj bíznom benne látatlanban is. Jó lenne, ha nem pont akkor lenne a műszakváltás... Mondjuk az átlagosnál extrémebb helyzetekben nagyon segítőkészek tudnak lenni az angolok (végre pozitív élmény!). Pl múlthét csütörtökön el kellett mennünk a tesco-ba bevásárolni (nem tudtuk lesz-e utána autónk) és az volt az utolsó munkanapom... túlszámoltam az erőm, nem bírtam. De kaptam egy széket, egy levegős helyre kísértek és egy pohár vizet. Nagyon sokat ért! Ezalatt Dani megcsinálta a bevásárlást.
Ja, amitől a legtöbben megijednek: ha minden rendben zajlott, akkor akár a szülés után 2-3 órával már haza is küldik a kiscsaládot... Persze nem az éjszaka közepén. Erre így előre nem tudok mit mondani... egyrészt örülök, hogy ha nem kell a kórházban lenni, másrészt biztos ijesztő lesz egy párórás babával hirtelen "egyedül" lenni.
Talán az egész szülésben az a legijesztőbb, hogy nem tudjuk mi fog történni. Mennyire fogom elviselni a fájdalmat? Kis Prüntyő hogy lesz? Dani hogy fogja megélni az egészet? Türelmesen fogják elmondani épp mi történik? (ezt beírtam a tervbe, külön kérésként) :))) és még sorolhatnám a kérdéseket...
Mindenestre hál' Istennek ezidáig minden rendben, Prüntyő focizik, táncol, nyújtozkodik, mocorog, csuklik és - állítólag - ásít is :))) Fantasztikusan tudja mi a dolga, remélem ezután is így lesz. Most csütörtökön elérjük a 37. hetet, ami azt jelenti, hogy kihúzta az időt (37. hét előtt koraszülöttnek számít). Ennek azért örülök, mert állítólag Nagy-Britanniában a legmagasabb a koraszülések száma. Hogy mi az oka, nem tudom.
Még mindig küszködök a képbeillesztéssel. De addig is itt van egy album (illetve több is), ahol van sok-sok kép :) picasaweb.google.co.uk/monika.buhaly
Nem megy nekem ez a rendszeres blogírás ;) Pedig igyekszem... :)
Múlthét csütörtökön volt az utolsó munkanapom... úgy vártam, mint a Messiást! Pedig belegondolva - a terhesség szempontjából - jobb helyen nem is lehettem volna: bármikor leülhettem, nem volt se az állás, se az ülés domináns, tehát mozgásban voltam, ami szerintem a legjobb, viszont baromi nehezen bírtam így is. A vezetést élveztem, bár kezdtem aggódni a figyelmem csökkenése miatt (fáradtság).
Viszont csütrötökön valami iszonyú letargia vett erőt rajtam... nehéz kitalálni pontosan miért is. Persze többminden, egyszerre, biztos... honvágy, hormonok, barátok hiánya stb. stb. Munka során Kim-mel lassan-lassan úgy éreztem képtelen vagyok együtt dolgozni. Egyik nap nem bírtam tovább és elpanaszoltam Paulának az előző napot... nehéz, mert egyrészt nem akarok bunkó lenni, másrészt meg hogy magyarázzak el valamit, ami a saját anyanyelvemen is nehéz. Annyit tudtam mondani, hogy olyan érzésem van, hogy Kim nem is akar megérteni... ez triplán nehezebbé teszi az együtt végzett munkát... Mindemellett Paulával meg teljesen egyhúron mozgunk. Lényegében csak ezt az egy mondatot mondtam neki, és a reakciója ez volt: tudom, mire gondolsz. Ez nagyon jól esett. Paula se nagyon bírja, ahogy Kim dolgozik. Nem is gondoloná az ember, hogy milyen idegesítő tud lenni ha valaki össze-vissza kapkod körülötted... ezt Paula se bírja, de tetszik ahogy kezeli. Mondta, hogy amikor Kim van az egyik helyiségben, akkor ő zömében hátul dolgozik... (és tényleg így volt, ahogy megfigyeltem). Az utolsó napomon vittem be egy kis bonbont, mert Sue-éktól így láttam, hogy ez a szokás, bár én nem a patikavezető voltam, csak helyettes és Paulát leszámítva nem kötődtem annyira ehhez a patikához, mintha hónapok óta ott dolgoztam volna. Ennek ellenére úgy éreztem ez kell a lelkemnek :) Érdekesen alakult a nap hátralevő része. Kim 4-kor végzett, elköszönt és elment. Paula kicsivel később kiment cigizni... az asztalnál álltam, és magam mögött egy kis csörgésre lettem figyelmes... ott állt Paula egy kis ajándék zacsival és egy gyönyörű virágcsokorral! Elbőgtem magam... amúgy is magam alatt voltam, de ekkora figyelmességre nem számítottam! Kifejezhetetlen mennyire jól esett! (A kis ajándékzacsiban egy micimackós, füles babatörülköző volt!) És ezt tőle és Marktól (a párjától) kaptuk! Komolyan ledöbbenek ahogy visszagondolok, hogy itt van ez a két ember és az egyikőjükkel mennyire nem jövök ki, a másikójukkal meg nagyokat beszélgettünk meg nevettünk! És mindeközben azzal küszködve, hogy nehezen veszem fel a "fonalat" a beszélgetésekben... mivel ez nem az az angol, amit anno tanultam... a többszavas kifejezésekről nem is beszélve, na meg persze a zsargonokról se...
(vicces, hogy a munkáról írok, közben meg az "itthon" címet adtam ennek a bejegyzésnek) :)))
Pénteken lejárt az autó műszakija, itt évente kell megcsináltatni, de már jó előre (valamikor november elején) az autóval együtt "öröklött" szerelővel felvettem a kapcsolatot és lebeszéltem a dolgot. Persze nem ment át, vagy 6-8 "dangerous" (veszélyes) bejegyzést kapott. Ennek ellenére a hétvégére odaadta az autót, hétfőn pedig visszavittem... most ott van... remélem Mocorgó még bennmarad addig amíg nem kapjuk vissza :I Ezek a javítások bele fognak kerülni egy nagy adag pénzbe :(
Fura itthon, nem is emlékszem mikor volt olyan - betegséget leszámítva - hogy nem dolgozom, hanem "csakúgy" itthon vagyok... lehet, hogy a letargiám annak is köszönhető, hogy itt eléggé terápiás értéke volt a munkának... (pláne amikor Dani még nem volt itt! A hétfőt szerettem, a pénteket utáltam! Minden milyen relatív...). Most is volt egyfajta "munkábamenekülés", meg önmagában dolgozni szeretek... igaz, már túl hosszúak voltak a munkanapok... Ha logikus lett volna, akkor lehetett volna részmunkaidőben folytatni, de akkor meg a bevétel jelentősen lecsökken... így az időpontot totózva ugyan (vajon meddig bírom?), de abba kellett hagynom... nem mintha unatkoznék itthon (bárcsak), csak fura.
Ja, a kórházas látogatásról elfelejtettem írni... Dani mindjárt hazaér, és kell neki a net egy "kis" munkához a sulijába, úgyhogy - reményeim szerint - mostmár hamarabb írni fogok :)
(ez utóbbi mondat nagyon logikusra sikeredett) :)))
Utolsó kommentek