Zsomibaba elaludt (!), Dani elugrott bevásárolni, úgyhogy most végre nappal írhatok :)))

Az egyik kedvenc blogomon kávéházba járok. :) Ott felvetődött egy kérdés, amire megpróbálok válaszolni. A kérdés: Miért akarunk visszamenni Magyaroszágra? Azt hiszem ezen szoktam a legtöbbet gondolkodni mostanság. (Előre megjegyezném, hogy teljes mértékben elfogadom, ha valaki végleg elköltözik, meg azt is ha valaki visszavágyik. Különbözőek vagyunk, szerinem így normális). Szóval hogy alakult ez ki, hogy teljesen megfordult a véleményem? Csak tippelgetek. Még gimis időszakomban, amikor is nagy "divat" volt soros alapítvánnyal elutazni az "ígéretek földjére", talán akkor gondoltam azt, hogy énisénis (az alapítvány nem olyan szürke egereknek volt kitalálva, mint én. Nem voltak nyelvvizsgáim, és kiugró jegyeim). Érettségi előtt nem voltam elengedve, utána meg el is felejtettem, csak 3 évre rá (1997) - egyéb körülményeknek köszönhetően (ami azt jelentette, hogy épp gyógyszertári asszisztens suliba jártam és nagyon utáltam), belevágtam. Volt egy darab címem, egy hölgyé, aki kiközvetített Skóciába au pair-nek (ami baby-sitter és házimunkát is végző egyben). 21 éves voltam akkor. Sokan mondták, hogy milyen bátor voltam, amire csak vigyorgó képpel tudtam reagálni, mivel nem érzem /éreztem magam bátornak. Szimplán ki szerettem volna próbálni (persze, értem én miért bátorság, de nem felétlenül "csak" bátorság kérdése... legalább is nálam). Nagyon hasznosnak találtam az egész 8 hónapot (6+2), mert önálóságra nevelt (egy párszor valóban a sarkamra kellett állni), meg láthattam, hogy is tud működni egy család. Azóta az a véleményem, hogy minden ilyen "világlátás" hasznos egy fiatal számára. Egy cseppnyi honvágyam nem volt. Még Karácsonykor sem. (Kicsit lelkiismeretfurdalást is okozott)

Felvételizni mentem haza (amit egyszer a fejembe veszek...), ezért lett vége, de az egészet nem bántam meg, sőt. Visszavágytam. Majd teltek otthon az évek (sok-sok sikertelen felvételi, na meg befejeztem az asszisztensi sulit is) után - akkor már az egyetem alatt - ráfókuszáltam a külföldi ösztöndíjakra, de valahogy az Erasmus se vett be a kegyei közé (jobb lett volna olaszul vagy németül tanulni. Na jó, ez utóbbi volt, de nem vagyok egy nyelvzseni). Így "csupán" a nyári gyakorlatokra sikerült cserediáknak lennem (hihetetlenül mázlim volt az anyagiakat nézve), kétszer (Málta aztán meg Hollandia). Az utóbbit már kevésbé élveztem (ezt most kimondottan a kérdésre való válaszom szempontjából írom). Vagyis problémát jelentett a nyelv (egy új-zélandi lány volt a "főnököm" és vele meg egy kanadai lánnyal laktam). Túl gyorsan beszéltek (most hadarásra gondolok), nem tudtam magam igazán kifejezni és rettenetesen hiányzott Dani. Persze kibírható volt mindez, hiszen 1 hónapról volt szó. A lendület viszont bennem maradt, menni akartam. Ezt megerősítette bennem az a helyzet, amiben találtuk magunkat: albérletről albérletre, banktól hiteltanácsadóig, mégis: semmi kilátás. Plussz ingatlanfedezet? 35 évig? Mivan? Nem mertünk belevágni... (már ha csak arra gondoltam, hogy mi van akkor ha gyerekünk lesz? Egy fizetésből megélni és törlesztőrészletet fizetni? Na, szerintem ehhez nagyobb bátorság kell(ett volna)...Így elkezdtem keresgélni a neten, és egy szélhámos ügynökség után belefutottam egy megbízhatóba. Ők pedig kiközvetítettek.

Az indulásom előtt emlékszem el kezdtem mérlegelni, hogy mennyi bennem a kalandvágy és mennyi a kényszer. Ahogy közeledett a nap valahogy így változott: 80-20, majd 20-80. Ráadásul akkor még úgy volt, hogy Dani 1 év után (!) jön utánam...

Na, ezt jól elhúztam! És Zsomi még mindig alszik :)

Az itteni életünk valóban nem úgy alakult, ahogy minimálisan szerettük volna (most a múltról beszélek, nem arról ahogy most élünk). Vagy a pofonok voltak nagyok, vagy mi viseltük túl rosszul, vagy mindkettő...

Zsomi felébredt. :)  Majd megpróbálom folytatni.