Január 3-a, reggel 7.30
Telefonon azt a választ kapjuk, hogy délután fél 3-kor telefonáljunk újra, de nagy valószínűséggel délután mehetünk be. Ez így is történt.
16.00
Befekszem, monitorra tesznek, hallom Zsomi szívverését és még mosolygok, bár egy kissé félve. Mivel a szülésbeindítás már nem természetes folyamat ezért nem is a "Midwife Led Unit"-ra kerültem (amiről korábban írtam), hanem kapásból a Ward 2-re, ami egy szimpla kórterem. Nem sokkal ezután átraktak a "delivery suite"-ra, ahol konkrétan a szülések zajlanak, hogy megkapjam azt a méhszájtágítót, amire - mint később kiderült - érzékeny voltam. (Ha ezzel nem lett volna gond, akkor vissza kellett volna mennem a Ward 2-re) Ez abban mutatkozott meg, hogy szép folyamatosan olyan fájások jöttek, hogy nem hittük el, hogy ez még nem a vajúdás! Dani is többször megkérdezte, a fájdalomcsillapítókat meg folyamatosan kezdték adagolni, mert kezdtem totál kidőlni. Először javasoltak egy meleg fürdőt, nem is tudom hogy sikerült megoldani, ez egy kicsit segített, de aztán még rosszabb lett. Arra emlékszem, hogy fokozatosan ugyan de 3 szurit is kaptam, aztán már infúzión voltam a kiszáradás elkerülése végett, viszont a fájások nem múltak. Azt mondta a védőnő, hogy vannak akiknél ez az anyag erősebb fájásokat okoz, mint maga a vajúdás... Ekkor már nem tudtam, hogy akarom-e tudni, hogy az milyen és akkor összehasonlíthatnám... Dani szerint már nem voltam tudatomnál. Én csak arra emlékszem, hogy a fájdalmak között sírógörcsök jöttek rám... A fene gondolta ezt a méhszájtágítót... ráadásul nem is használt, mert a 10 centi helyett össz-vissz 3 centi sikerdett. Mindenesetre egy rakat nyugtatóval meg fájdalomcsillapítóval valahogy elmúlt az éjszaka, egy jelentős örömmel: éjjel 3-kor elfolyt a magzatvíz. Pontosabban, ez is később derült ki, hogy nem az összes, ui. a baba mögül folyt el, a front részen még egy rakat volt. De ez akkor is nagy felszabadulással töltött el, mert végre valami magától működik :))) Szóval ez se volt teljes, később kellett burokrepesztés is, de addigra már epidurális érzéstelenítés is volt (el sem tudom képzelni, hogy találták el a megfelelő pontot a gerincemen, mivel úgy remegtem, mint egy nyárfalevél). Szóval késő délelőtt már totál bekómázva és érzéstelenítve a magzatvíztől megszabadultan, viszont ugyancsak 3 centisen el kezdték adagolni az oxytocint, ami a méhösszehúzódásokat váltja ki. Zsomi szívét folyamatosan lehetett hallani, ami megnyugtató volt. Kora délután monitorozták az összehúzódásokat is, szóval az oxytocin működött, csak épp Zsomi nem tolerálta. Ez rémisztő volt... ahogy hallom a gyönyörű 135-ös szívverést (du-dum, du-dum), majd a következő pillanatban, fokozatosan és erőteljesen lecsökken kb 30-ra (du-dum.... du-dum...). Na, ekkor hívták az orvost (az épp ügyeletes folyamatosan nyomonkövette az eseményeket, mert féltudatállapotban valaki mindig magyarázott valami ilyesmit), aki elmagyarázta, hogy a császármetszést javasolja, mert nem akarják reszkírozni a baba életét. Eléggé nehezen fejeztem ki magam akkor, de egyértelmű volt számomra, hogy azonnal menjünk... leállították az oxytocint, az epidurál már amúgy is "üzemben" volt, szóval toltak a műtőbe. Dani beöltözött és végig ott volt mellettem hála Istennek. A csapat nagyon rendes volt, úgy érzem tényleg megpróbáltak mindent, Zsomi egyszerűen nem akart kibújni. Közben annyira remegtem, hogy a szegény aneszteziológus alig tudta megmérni a vérnyomásom. Arra emlékszem, hogy Danit kérte meg, hogy egy kicsit fogja már meg a karom. (Mondta, hogy tudja hogy rendben van a vérnyomás, csak neki muszáj regisztrálnia az értéket) Közben azt ígérgette, hogy minden rendben lesz és pár perc múlva már az ölemben lesz a baba.
Így is lett. Ami még mindig hihetetlen. Egy kis fintorgó, nyújtozkodó, ordító, békésen szopizó kisbaba. Hogy lehetséges ez? (persze ez most költői kérdés volt) :)
Az új szerelmünk
Utolsó kommentek