A ködös Albionban

Kicsit nehezen indultunk el, mert egyrészt délelőtt meg kellett várni a gáz- meg villanyóraleolvasót és utána indulhattunk csak el, másrészt Zsomi nyugtalan volt 2 etetés között, így elég nehezen készültem el. De aztán csak összedobtuk a dolgot és hopp... bankkártya sehol. Hmmm. Dani... persze mérges voltam, de még mindig jobb (sokkal), hogy megvan, nem veszett el, csak hát Daninál maradt... no, irányhorány a munkahelye (még soha nem voltam ott) autóval (kb 5 perc). Viszont odataláltam :))) igaz vissza már eltévedtem... pfff, tudom, ez most vicces, hogy lehet. Ugyanarra akartam visszajönni, de valahogy máshol lyukadtunk ki :D a lényeg, hogy még parkolni is sikerült (szerda kora délután kevesen voltak) és minden rendben volt. Zsominak érdekesek voltak a színes polcok, már amikor épp nem aludt. No, csak ennyi.

Tegnap Zsomi megkapta az első oltását. Persze én rosszabbul viseltem mint ő... Ha én kapok szurit, vagy vérvétel van, akkor nekem muszáj odanéznem, valahogy az nyugtat meg ha láthatom mi történik. Viszont Zsominál oda se mertem nézni és ráadásul nekem kellett lefogni a kis combiját (jaj). De komolyan, az öltöztetést rosszabbul viseli (tényleg melegebb országba kellett volna költözni).

Amúgy az oltások rendszere kb 80%-ban fedik egymást a két országban. A különbségek közé tartozik, hogy itt nem adnak a kórházban BCG oltást (otthon van). A "Di-Per-Te" (diftéria, pertussis, tetanusz) oltások ugyanabban az időben történnek (csak otthon még plussz 2 alkalommal adják), viszont itt ezek mellett még van 2 betegség ellen is oltás (egy fajta agyhártya- ill. tüdőgyull. ellen). Az MMR-ek (mumpsz, kanyaró, rubeola) ugyanúgy (csak a második alkalommal különbözik a kor (itt 3-5 éveseknek adják, míg otthon 11 éveseknek). Otthon bevezették a Hepatitis B ellenit 14 éves korban, itt nincs ilyen. (Helyette egy alacsony dózisú diftéria elleni illetve polio (IPV, vagyis gyermekbénulás-elleni) van abban a korban). (Pontosítok: a di-per-te mellett itt is meg otthon is adják a polio-t és a Hib-et (Haemophilus influenzae B) is. Na, ezt kimerítettem nagyjából.

Dani egyik kollegája azt mondta, hogy azok a babák, akik nappal születnek, általában éjszaka jóalvók, akik éjszaka, azok pedig nappal aludnak inkább (babakorukban). Ez Zsominál nagyon bejött. (Azért mondta ezt, mert mesélte neki Dani, hogy Zsomi nappal semmit nem hajlandó aludni (kivéve, ha én is alszok vele (ami jól hangzik, csak nem tehetem egész nap) vagy sétálunk és a babakocsiban bedurmol). És Zsomi nappal született. Ráadásul az elmúlt 3 éjszaka egyhuzamban átaludt 7 órát! Elkezdett ismerkedni a saját kis kezével, eszméletlen... főleg amikor közelít vele az arcához és mindezt a szemével követi :D

Nem akartam megzavarni a fényképezéssel :) Mondtam már hogy imádom? :D

Ma (szerdán) összeszedtem minden bátorságomat és Zsomit és elmentünk Cleckheaton-ba. A mindenképp elintézendő volt a(z újrahasznosított) nyomtatópatron vásárlása. Most ez biztos furán hangzik, de nekem elképesztően nagy szó, hogy fogom Zsomit be az autóba, babakocsi csomagtartóba, elautózunk, majd mindezeket ki és tovább-tovább... Nem volt "kötelező", de séta szempontjából hasznos, hogy ellátogatunk a hajdani patikába (ahol a gyakorlatom volt.). Ez is összejött, teljesen odavoltam Zsomitól, mindenkire mosolygott! Ezután pedig szintén laza fakultatív foglalkozásként elautózni a staincliffe-i gyerekcentrumba. Na, ez már valóban nagyobb falat, ugyanis nem jártam még arra. Nemcsak a vezetés élvezete hajtott, hanem egyrészt az, hogy tudtam, ott nyugodtan szopizhat Zsomi, másrészt ott meg lehet mérni Zsomi súlyát. Viszont nem hazudtoltam meg magam: eltévedtem. Ilyenkor autó megáll egy út mentén, térkép elő és beindul a legolcsóbb "sat nav", ahogy itt nevezik (GPS), vagyis megpróbálom kideríteni épp hol lehetünk és merre az úticél. A lényeg: csak sikerült odatalálni. Érdekes volt. A bejárat mellett vagy 20 babakocsi együtt. 90%-ban ázsiai (vagyis muszlim) anyukák a kisebb-nagyobb csemetéikkel a szoba közepén játszottak. Mint egy bölcsi-ovi keverék. A 10%-ot hagyjuk. Persze ez csak egy kiragadott kép. Több "védőnő" (health visitor) volt ott és érkezési sorrendben ment a súlymérés, a picik piroskönyve alapján, amit persze okosan itthon felejtettem (ez az egészségügyi könyvecskéjük). Legelőször elvonultam Zsomival, majd a súlymérés után el is indultunk hazafelé (ismét eltévedtem persze). A "háziak" kedvesek voltak, segítőkészek. Mondtam, hogy majd a babamasszás érdekelne, amikor lesz, meg hogy van egy hozzánk közelebbi gyerekcentrum is (ezt tudtam, nem is értettem, hogy aki házhoz jött vizitor, miért a staincliffe-it mondta. Azt hittem ez nagyobb vagy valami... ami még meglehet, mivel a másikban nem voltam, viszont ez így is elég zsúfoltnak tünt). Érdeklődtem, hogy tudnak-e más magyarról errefelé (ez a terület az ellenkező irányban van Bradfordtól és közigazgatásilag is máshova tartozik (Kirklees)) és rögtön felírták a telefonszámom, hogy majd körbenéznek és felhívnak.

Szóval elég régóta ez volt a legizgalmasabb napom :))) Ahogy hazaértünk hódara kezdett el ömleni az égből, de kb 1 percig. Velem madarat lehetett volna fogatni, annyira örültem. Zsomit az autósüléssel beraktam a szoba közepére míg levettem a cípőm és folyamatosan dumáltam, mondtam neki, milyen ügyesek vagyunk, anya elvitt egy kicsit kocsikázni és sok emberrel találkoztunk, milyen jó volt stb, stb, mire rámnézett olyan arckifejezéssel, mintha ezt mondaná: "és? nekem nem volt megerőltető"  :D 

Dani sűrűbben használja egyetemi levelezőlistáját, mint ezt a blogot és mivel oda írt egy élménybeszámolót a vasárnapi szavazásról, gondoltam bemásolom ide, így teljesebb képet kaphattok a történtekről. (Mivel "Monka beült Zsomival a kocsmahelyiségbe szopizni")  :D

Íme:

No hát képzeljétek itt minden téren zajlik az élet, Bradfordban.
Most elsősorban nem a személyes családi életünkre gondolok, a munkás hétköznapokra, bevásárlós, főzőcskézős éjszakákra, a reggel 5 órai kelésekre, hogy az ember legalább megpróbáljon haladni az egyetemi dolgaival (szakdoga vagymifene), hanem Bradford kihalóban lévő, a fiatalokat (újmagyarok) elutasító magyar, '56-os közösségére gondolok, elbaltázott 'választási' kampánnyal (aminek még jóindulattal sem lehet nevezni a "ki mit iszik?" illetve "Mindenkinek ugyanazt"), hercehurcás szavazással, olyan dolgokról, amelyek már el lettek döntve.
Most pénteken, mint általában lementem a "magyar Klub"-ba, hogy találkozzak pár itteni, hasonló sorsú kelet európai rabszolgával, magyar ajkúval, képzettel, képzettlennel, lerészegedővel, kijózanodóval - egyszóval azokkal az emberekkel, akikkel úgy tudok kommunikálni péntek este, hogy nem kell azon filóznom, ezt vajon most helyes szórendben és a megfelelő szavakat használva mondtam el.
Nos kellemesen idogáltunk - immáron és is alkohol mámorba igyekeztem belefeledkezni, mert hosszú hónapok óta először Monka újra volán mögé ült, ment neki, én meg megnyugodtam, ha bármi báj van, meg tudja oldani, tud vezetni. Szóval kint álltunk a klub bejáratánál, pöfékeltünk, beszélgettünk, mire megérkezett a klub két korábbi elnöke, akik szórólapokat osztottak szét, melyben az ált, hogy fölszólítják a jelenlegi vezetőséget, ne adják el a klubbot. (Ennek eredetijét később tudom csak csatolni - tanulságos!) Ekkor tudtam meg, hogy vasárnap közgyűlés lesz, szavazással. Na hirtelenjében meg is beszéltük, hogy lejövünk - bár páran meggondolták magukat és nem akartak jönni, aztán minden unszolás nélkül beestek vasárnap.
Mi családostul mentünk le, akik szeretnek, elkápráztatni Zsomival.
Na de a lényeg:
amikor megérkeztünk, negyed órás késéssel a közgyűlés megnyitása után, mert gyerekkel nem könnyű elindulni ám, már javában folyt az ordítozás a "táncteremben". Monka beült Zsomival a kocsmahelységbe szopizni, mi meg kint a bejáratnál magunkba füstölögve fontolgattuk a bemenjünk e vagy sem életbevágó kérdéseket, mire én döntésem szerint behúzódtam a nagyterembe, résztvenni. Kellemes lehülyézések, személyeskedések jegyében telt a késő délelőtt, koradélután, kint már madarak csicseregtek és kellemes napsütéssel fürdette meg eme munkás utcákat a kora márciusi nap. A bejárathoz odahallatszott a közeli mecset müezzinje és egy kicsit a 16-17. századi magyarországon éreztem magam, ezáltal.
A teremben, miután beléptem és helyet foglaltam állva közvetlenül az ajtóban, én legyek a legjobb pozícióban menekülés esetén, kellemes személyes sértegetések röpködtek, feszűlt arcizmokon látszott a tehetetlenség és értetlenség, a szembesülés a véggel és hogy amit eddig csináltak, az nem lesz többé. Szavaztak és 19:3 arányban eldöntötték, hogy végleg bezár a klub, mint vendéglátó ipari üzemegység. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azok, akik megszüntetni akarják, a vezetőség, legalábbis prominensebb alakjai minden péneteken itt kártyáznak, no sebaj, többet lát az asszony ezután. Mi újmagyarok, fiatalok a nyitvatartás mellet szavaztunk, kézfeltartással, de mivel nem vagyunk klubtagok látványosan nem számoltak bele, az is igaz, hogy még így sem lett volna döntetlen.
És egy kis csemege: az öreg magyaroknak általában itt angol, vagy olasz feleségeik vannak, akik ugyancsak klubtagok és így férjük szájíze szerint szavazhattak, nekik meg mindegy hogy nyitva e vagy zárva, mennek máshova mulatni. Amikor az egyik öreg magyarul szólalt föl, rászóltak, hogy beszéljen angolul. Egy másik szakértő pedig ecsetelte a bezárás pozitív oldalát (mivel ezek után az észt klubban lesznek megtartva a nagyobb "MAGYAR" összejövetelek), miszerint az évezredes testvériséget most itt kicsiben mi is előmozdíthatjuk, közelebb vihetjük egymáshoz - az hogy ennek vagy 5 - 6 ezer éve, nem számít, s hogy nem is értjük meg egymást, nem úgy mint a szlovákok, csehek, lengyelek, oroszok, na mindegy.
Szóval ilyen vidáman telnek itt a vasárnap késő délelőttök, kora délutánok, amikor a tavasz első madarai csicseregnek és ifjú virágai hajtanak.
De a sok személyeskedés között a lényeg, hogy a klubnak, mint szervezetnek van 168000 fontja, ami fedezi az éves bérletet, kamatozik, visszahízik és utána eltűnik?

De hadd zárjam egy kellemes péntek esti anekdótával: az egyik röplaposztogató megjegyezte, hogy most kéne a magyaroknak tankokkal lerohanni Szlovákiát, amikor szlovák rendőrök vertek meg magyar futball szurkolókat. "Így is van" - kontrázott egy újmagyar - "Én meg a németeket utálom, mert a Duna, amely kettévágja az országot, a Fekete Erdőből ered". "Így igaz fiam" - jött a válasz az idősebb, 50 éve nem Magyarországon élő, de mégis mindent jobban tudó itteniek közül a jelenlegi precedens személy.

Hát Isten áldja kis Hazánkat, amely őszinte szívvel mondom, hogy hiányzik, meg ti is!

Szép álmokat és a tavasz első rigó füttyeit kívánom nektek, a rügyfakadás meleg érését és a tavasz első illatának mindent átható, mámorító érzését

Dani

Ui: Ki az ágyból lusta dögök, 5 óra!!!! Szakdogát írni!!!!

Ennyi. Rátérek a saját élményeimre :)  eléggé feszengtem, hogy nyílvános helyen szoptattam meg Zsomit, még úgy is, hogy senki nem volt a "kocsmahelyiségben". Később olasz nénik jöttek át, persze Zsomira lecsaptak. :) Aztán amikor már mindenki átszívárgott, fürkésztem az arcokat. Voltak nagyon merev arcok, meg olyanok is akik inkább élvezték az éppen akkor összevegyült kis tömeg jó oldalát és poénkottak. Egyik jófej ismerős beadta az olasz néniknek, hogy Zsomit Giovanni-nak hívják... Azt hiszem mostmár lejegyzem a neveket amiket Zsomi kap :))) Az idő fantasztikus volt, így az egész "előadás" után elmentünk sétálni egy közeli parkba. Amire semmiképp nem számítottam: magyarokba botlottunk (nem tudtak semmit a klubról). Ezután visszavettük az irányt a klubba, mert Zsomit újra meg kellett szoptatni. Ekkor már a "nagyterem" volt üres, így odamentünk Zsomival. Akkor voltam először ebben a teremben... készítettem pár képet:

Ma sikerült újra vezetnem. Ez nagy szó nálam, mert a "nagy visszatérés"-t a vezetéshez már volt alkalmam 2x is átélni (a leghosszabb a 9 éves kihagyás volt), és minden egyes alkalommal kéztördelésen és a "jajéneztnemtudom" -on át a kiborulásig minden volt (tudom, tök hülyeség, de hát ez van). Most csupán cirka 2 hónap maradt ki, és utoljára alig tudtam ki meg beszállni a nagy hasamtól. Fura volt, de nagyon élvezhető. A külön problémázásomat tetézte Zsomi bömbije, mert nem tudtam hogy viselem vezetés közben, mennyire tudok az útra figyelni stb. A kis betyár mit csinált?! Ahogy megálltunk, mondjuk egy piros lámpánál rázendített, de amint elindultunk, mint egy gombnyomás és csönd :D

Nem gondoltam volna, de írok a bradfordi magyar klubról (eddig ugyanis annyira nem volt semmi, hogy nem volt mit írni róla). Most viszont van némi esemény, (Dani nemrég ért haza onnan) a jelenlegi vezetőséget le akarják váltani, akik amúgy inkább eladták a klubbot, semhogy más vezetőség legyen. Szóval káosz, ahogy hozzánk illik :))) Vasárnap állítólag választás lesz (hu-hu-húú), gondoltuk már "csakazértis" elmegyünk, méghozzá családilag :))) Honvágyunk (majdnem) minden tekintetben csillapítva lesz, otthon érezhetjük majd magunkat :)

...  Liverpoolhoz, hogy kb 1,5 órára van innen autópályán (65,6 mérföld, kb 105 km) és 2008-ban egyszer sem sikerült elmennünk, pedig ez a város birtokolta az "Európa kultúrális fővárosa" címet... :((( pedig mennyit nyavalyogtam a kultúrahiány miatt... na, így tessék nekem hinni...

Azért írtam az előző bejegyzésben, hogy tátottuk a szánkat, mert itt Birkenshaw-ban nagyon nincs semmi. Bradfordért sem zengtem ódákat, talán még Cleckheaton (egy kisvároska, ahol a 6 hónapos gyakorlatomat töltöttem) az, ami tetszik. Ez kellőképen össze is kavar engem, mert világéletemben vidékpárti voltam és - most bevallom - nem szerettem Pestet. Nademost... már nem tudom...

ez egy utcakép errefelé (egy szebb részen)

Az tetszik, hogy - főleg hétvégenként - sokfelé bele lehet botlani lovasokba (ez autósként kicsit szokatlan szitu, de nem vészes)

Pénteken nekivágtunk ennek az útnak, Zsomival. Muszájból. A legközelebbi tiszteletbeli konzul ott lakik és ő hivatott igazolni, hogy azok vagyunk akik... Mondanom se kell, Dani - annyi sok negatív tapasztalata ellenére - ismét rámbízta a navigációt... hát el is tévedtünk. De mentségemre legyen mondva, a google útvonaltervezője egy nagy rakás ... túró. Most kivételesen nem én voltam a hibás! Nade, hála Istennek aki megáldotta Danit a tájékozódás jó képességével, no meg egy útközben vett térképpel, odataláltunk. Az egy darab pecsét után (amit a konzul tett Zsomi útlevél igénylő lapjára) gondoltuk sétálunk egyet. Komolyan mondom, úgy néztünk ki, mint akik még soha nem jártak nagyobb városban! Majdhogynem tátott szájjal forgattuk a fejünket: "Nézd, kirakatok, jééé, mennyi üzlet meg kávézó egymás után!" Röhej...

A hazafele út nagyon kemény volt. Szegény Zsomi nyűgösködött, majd én is, mert útközben nem vehettem az ölembe... kínok-kínja... Nagyon elfáradtunk. A picasán vannak képek. Most ide két mai képet teszek fel. "Az első hangszerem" címmel... :)))  (persze 7 hetesen még a véletlenen múlt, hogy pont a kezében is maradt ez a kis csörgő.) A fogóreflex működik.  :)))    (Köszi Ilga!!!)  A mózeskosarat kezdi kinőni... Megjegyzem ebben a csíkos pizsiben még az apukája is rugdalózott :)

Gondoltam variálok egy kicsit a blog küllemén. Ez jobb, vagy a régi? A régi nekem azért tetszett, mert az az autópálya-szerűség illet ehhez a környékhez (nem messze van egy autópálya), meg a "ködösség" is. Viszont jó változtatni egy kicsit :)

Ma kellett elmennünk a 6 hetes kontrollra. Elég izgatott voltam, mert Zsomival még nem voltam egyedül huzamosabb ideig emberek között, zárt(abb) térben. Végiggondoltam minden potenciális vészhelyzetet (ami végül is azt az egy szitut jelenti, hogy Zsomi végigbömbizi az egészet). Ebben az esetben szimplán hazaszaladok vele - gondoltam, de persze ezt nem lehetett :) A Kismanó ledöbbentett, ugyanis a váróban teljesen elvolt. Nézelődött, "beszélgettünk" szóval minden rendben volt. (Ebbe beleértendő az én kontrollom is. Mondjuk ott elfelejtettem feltenni a kérdéseimet zavaromban, de sebaj) Kicsit ledöbbentem, mert nekem azt mondták amikor időpontot kértem, hogy mindkettőnk "ellenőrzése" most lesz. Igaz, így is volt, csak nem egy személy által (itt a babákat, gyerekeket is a háziorvoshoz kell vinni), így az enyém után visszamentem a váróba. Egy idő után feltünt, hogy a kisgyerekeseket, babásokat nem név szerint szólítják, hanem a "ki a következő"-vel... ezt sem tudtam, úgyhogy odamentem a "recepcióshoz" és rákérdeztem... még jó... Mindegy, megoldódott a dolog, behívtak. Ezt már nem viselte olyan jól Zsomi (levetkőztetés, mérleg, méricskézés, no meg a többi amit a doktorbácsinak kell ilyenkor). Kedvesek voltak. Azt mondta a nővér, hogy a Zsombor név olyan franciásan hangzik (azt meséltem, hogy volt aki azt hitte, azt mondom: "Jean-Paul"?) :D A lényeg: minden rendben van a PicurMacurral. Amúgy Zsomi kezd mosolyogni... húúú, eszméletlen. A gügyögés is elkezdődött és amikor meglát akkor egy hatalmas "cupp"-ot hallat (tejcsiiii) :D meg lassan kezd ráeszmélni, hogy mi a túróért bömbizik, amikor semmi gond és olyankor abbahagyja (phúú..)

Itt egy mosolygós kép:

Az "érzések" bejegyzésben eléggé pejoratívan hangzik a "felszínesebb beszélgetésekben". Nem annak szántam. Sokszor (sajnos túl sokszor) csak rövid beszélgetésre vagy csetelésre van idő, ilyenkor nem is lehet "mélyebbre" menni. :(

Nem bííírom megállni, hogy ne tegyem fel (nem tudom, hogy kell, de megpróbálom)

Na, úgy néz ki nem megy, ezért csak a linket tudom bemásolni...

https://www.youtube.com/watch?v=m8qGetdVvik

(valamiért sokkal sötétebb lett, mint az eredeti)  :((( így nem nagyon látszik Zsomi arca.

Amúgy nem igazán tudok mit írni. A kismamák tudják, ilyenkor minden egyes nap erről szól: szopiztatás, peluscsere, alvás, büfiztetés, bömbizés, ringatás. 24 órán keresztül. Elég kemény, pedig még csak 6 hete csináljuk... :)

Amint sikerül utolérnem magam, gondoltam visszaemlékezés gyanánt leírom majd apránként a történteket, amikor megérkeztem erre a vidékre... (elég nagy vállalkozás lesz, 2007 szeptemberétől...)

Miért nem szül az ember lánya egy személyreszóló útmutatót a babája mellé???

Valahogy majdcsak túljutunk ezen az időszakon is....

Mindig is szerettem ha tisztában vagyok az érzéseimmel. Mit, miért stb. Ez most nem műkődik. Sokat olvasni arról a "baby-blues"-ról, ami a kismamát elér(het)i szülés után. Nekem fogalmam sincs ez az-e, én egyszerűen furán érzem magam. Nehéz mit kezdeni az egymásnak teljesen ellentmondó érzésekről. Legtöbb babás oldalon (meg a felszinesebb kommunikációban) csak a pozitív oldalakról hallani. Pedig van negatív oldala is, de attól még ugyanúgy érzek a babám iránt. A paradox érzések olyanok, hogy pl. 24 órán keresztül gyönyörködnék a kisfiamban, de eszméletlen jól esik amikor végre elalszik és egy kis szünetem van. Vagy egy másik példa: a szülő nő teste a szülés után (a visszaváltozás hossza egyénenként változik, ha van). Akár tetszik akár nem, egyszerűen elváltozik (most nem írok erősebb kifejezést) :) nincs mit szépíteni, a lógó has messze nem olyan mint volt, hát nem egy szép látvány... és zavaró. Másrészről viszont még nagyobb változást is bevállalnék. Érdekes, hogy mennyire ellentmondó érzések ezek... állítólag normális...

Az izoláltság érzése engem is elért... mondjuk fogalmam sincs, hogy otthon is ugyanígy lenne-e, mert itt én a nyelv miatt érzem. Állítólag tök jó foglalkozások vannak, amikre el lehet menni és ingyenesek (babamasszás, szoptatási tanácsadás, klf. összejövetelek, ingyen ebéd hmm...) és szívesen mennék, de iszonyatosan frusztráltnak érzem magam. Egy hatalmas gát van bennem ami akadályoz abban, hogy menjek... nem értem miért... pedig szeretnék. De majd talán összeszedem magam... Zsominak biztos nagyon jó lenne.

Mondanom se kell, a "payroll" osztályról (ahol elszámolták a "gyesemet") nem hívtak vissza. Ezt eljátszották azóta mégegyszer. Ma ismét felhívtam őket és közölték, hogy írásban nyújtsam be a problémám... no comment.

Ahogy otthon is lehetett a hírekben hallani, nagy hóesés volt itt, nagyon szép fehér minden. Zsomival az ablakon keresztül gyönyörködtünk (a rendelő parkolójában)  :))))) de hogy pontosabb legyen a kép: én gyönyörködtem, Zsomi bömbizett :) még nem nyűgözte le a látvány. Dani mesélte, hogy ma hazafele inkább az úton jött, mert a járdák nincsnek letakarítva és képtelenség ott közlekedni... csak ezt épp az autósok nem veszik figyelembe, úgyhogy kész életveszély... azon gondolkodik, hogy biztonságosabb lenne autóval mennie... Hazafelé jövet meglepve tapasztalta, hogy az egyik ház előtt takarítják a havat, de nem a járdáról, hanem a fenyő ágairól...

El kezdtem intézkedni Zsomi magyarországi anyakönyveztetése ügyében. Most már nem vagyok képes eldönteni melyik bürokratikusabb ország... mindegy. Fel kell kutatnunk egy tiszteletbeli konzult, aki hitelesíti az aláírásunkat... és ez csak egy dokumentum... további 9 dokumentum kell még, majd az útlevélkérelemhez további 4. Már csak azt nem tudom elképzelni, hogy egy pár hetes babáról hogy fogunk igazolványképet csináltatni... vicces lesz :)))

Még Zsomiról

Kezdi a buksiját tartani és egyre többet figyel ránk. Az esti lefekvés - amiről az előzőben írtam - működik, viszont a nappali annál kevésbé. A szopi-alvás fázisok váltják egymást, viszont az alvás csakis mellkason lehetéges, mert amint leteszem, beindul a bömbi (pedig volt már hogy elaludt letéve is, a mózes kosárban). Szóval így elég nehéz pl megebédelni. Mondjuk egy pár alvást kihasználva én is elszundítok a fotelben és így az éjszakai ill. hajnali alváshiányomat pótolhatom. Most jegyzetelem a ritmusát, hogy ráhangolódjak. Szóval tanuljuk egymást.  Nagyon jó babázni :)))

Zsomi megkapta első hivatalos papírját! Vagyis a születési anyakönyvi kivonatot. Olyan fura volt ránézni: ott van rajta a neve, születési dátuma. Na, jó ez nem érdekes, persze, hogy rajta vannak... bocsánat, nehezen jár az agyam. Mindhárman mentünk, úgyhogy utazgattunk egy kicsit. Mint a legtöbb baba, Zsomi is teljesen elvolt az utazástól: bedurmizott és végig is aludta az egészet :)

Hazafele beugrottunk egy uszodába infókat kérni. Nekem is nagyon hiányzik az úszás, de majd Zsomival szeretnék menni babaúszásra. Jó lenne ha összejönne majd.

Egy kedves inspirációnak köszönhetően szeretnék pozitív dolgokról írni! Nagyon sok ingyenes, úgymond ajándékcsomag jár egy újszülöttnek. Most nem csupán a klf. mintatermékeket meg reklámanyagokat tartalmazó zacsira gondolok, hanem pl könyvcsomag (babának is). Ezt majd a "health visitor"-tól kell kérni. Nagyon sok cégnek (hipp, tesco stb.) van ún. babaklubja. A tesco babaklub pl egy olyan matricát küldött, amit kirakhatunk az autóra, Zsomi születésétől számítva 3 évig érvényes és a bejárathoz közelebb eső parkolóhelyek használatára jogosít fel :)))

Zsomiról még annyit, hogy fogalmam sincs hogyan, de kialakított magának egy esti lefekvési szokást. A teendők után (fürdés, szopizás) leteszem a kiságyba és ha nincs bealudva, akkor is teljesen elvan. Szépen elalszik magától és 11 vagy 11.30-ig egyhuzamban csend van! Tegnap ráadásul mégjobban megdöbbentett minket, ugyanis az éjféli tejcsizés után hajnali 5 óra után ébredt fel! Ez nagy változás a kétóránkénti szopiztatás után :)))

Hűűű, 3 napra egyedül leszek a kisfiammal! Szorítsatok! :)))

:( amióta regisztrációt ír elő ez a honlap a kommentekhez, azóta minimálisra csökkent a beírók száma :((( de azért olvassátok, ugye?

Nem hiszem, hogy elhinném ha hallanám... úgyhogy elfogadom, ha valaki nem hiszi...

Megkaptam a fizupapírom amit már félve nyitok ki... bejött. Aki olvasta és ismeri az előzményeket, az tudja, hogy mennyi problémám volt. Röviden, emlékeztetőül csak annyi, hogy augusztus elsején kezdhettem dolgozni, mint gyógyszerész, de a lloyds simán a tréninges fizetést küldte... ezek után meg lett ígérve, hogy szeptemberben hozzárakják a különbséget... erre szeptemberben nem kaptam semmit! Utánajárások, majd soron kívűl utalták... azt gondolná az ember, hogy na, végre ezen is túl van, hátha ezek után normálisan működik majd... hát nem. Az ún. "maternity pay" vagy nevezhetem itteni gyesnek, 6 hétig jár (az általam jóval előbb megjelölt dátumtól) és a fizetés 90%-át jelenti. Persze nem ennyi volt a fizetési papíron, ezért ma felhívtam őket. Valamiért a július-augusztust veszik alapul (hogy miért, nem tudom, ezt még nyomozom), de felfigyeltem, hogy a nő a telefonban azt mondta, hogy ez egyforma... ho-ho-ho, álljunk csak meg egy picit! Mondom, nem lehet egyforma... hát neki az... na, akkor ezt tisztázzuk, mondtam, mert ez így nem fedi az igazságot. Átkapcsoltak valahova, ott a nő elég rendes volt, neki is elmagyaráztam mi a bajom, erre azt mondta, hogy akkor újra át kell számolniuk a "gyesemet"... holnap hívnak - állítólag - adategyeztetés miatt...

Szerintetek mi lehet ezen az osztályon??? Hogy dolgoznak?

Gondoltam leírom azokat a különbségeket, amelyek a terhes- illetve újszülöttgondozásban felmerültek. Persze otthoni tapasztalatom nincs, azokat vagy hallottam ismerőseimtől, rokonaimtól vagy olvastam a neten róluk (illetve a védőnős szakon anno tanultam). Mondjuk a terhesgondozásról már írtam, hogy itt mennyire minimálisra vannak csökkentve a vizsgálatok, ami egyrészről jó, másrészről pedig nem. Úgyhogy máris rátérek a babázásra.

* Köldökcsonk ápolása

Otthon: víz nem érheti, és fertőtlenítős hintőporral kezelendő míg le nem esik.

Itt: "nem kell vele foglalkozni". Fürdetésnél víz érheti. Csak figyelni kell, hogy rendellenes váladékozás van-e, ha esetleg igen, akkor szólj a védőnőnek. Érdekes, hogy egy angol honlapon azt találtam, hogy "régen használtunk hintőport a csonk ápolására, ez egyes területeken még megvan, főleg ahol kevésbé jó a higiénia" (...)

* D vitamin

Otthon: kapásból adják, illetve az anyuka otthon tovább is. Hiánya ugye az angolkór, mivel ebben az országban kevés a napsütés, ezért a csecsemő szervezete nem tud elegendő D vitamint előállítani, ami miatt általános anyagcsere-betegség alakulhat ki, ami a csontfejlődés zavarához vezethet.

Itt: semmi ilyesmi. Rákérdeztem, amire annyi volt a válasz, hogy egyes népcsoportoknak adják, fehér bőrűeknek nem, mert van elég nap, persze amikor épp süt... (annyira tipikus angol válasz volt...)

* testsúlymérés

Otthon: gyakrabban (csak ennyit tudok, persze az anyuka vérmérsékletétől függően, de gondolom otthon a védőnő gyakrabban méri. Kismamák javítsatok ki, vagy informáljatok, plíz. Persze, lehet, hogy csak feldühítem magam, összehasonlítva az itteni helyzettel)

Itt: hetente a védőnő hozza a mérleget és megméri a babát. Ahogy a szavaiból kivettem, addig amíg újra el nem éri a születési súlyát.

Na, eddig ennyi lényeges különbség jutott az eszembe, vagy tapasztaltam...

Van egy pár dolog, amit valahogy máshogy sikerül megélnem, mint ahogy beszélnek róla - főleg idősebb - emberek. Ilyen például az, hogy majd a gimis éveimet vissza fogom sírni... ennek immáron 13 éve lassan (hogy befejeztem), de még mindig nem sírom vissza (persze, lehet, hogy még több évnek kell eltelnie), de most úgy érzem, az sem igazán fog változtatni a helyzeten :)

A másik érdekes dolog, amikor édesanyák arról beszélnek, hogy a babájukra nézve elfelejtettek minden fájdalmat, amit a szülés során átéltek. Azt hiszem ezt is máshogy sikerül megélnem. Persze, lehet, hogy ez is még túl friss élmény :))) mondjuk én emlékezni szeretnék rá, és nem mazochista hajlamból. Egyszerűen mert úgy érzem ez hozzá tartozik. Nem csúfít el semmit a fájdalom, amit meg kellett élni. Az igaz, hogy egy baba annyira megszépíti, hogy az ember simán bevállalná mégegyszer és mégegyszer és mégegyszer... :)))

Szóval ha bárkit is elijesztettem volna, akkor gyorsan hozzátenném, hogy még nagyobb fájdalom árán is belevágnék :))) hm... lehet, hogy elfelejtettem azt a fájdalmat... ?   ;) 

Amióta hazajötttünk a kórházból mindennap jött egy védőnő. Mindig megnézte Zsomit (vért vett klf. tesztekhez), kiszedte a varratokat a sebemből, meg adminisztrált egy csomót. Tegnap - hétfőn - amikor megérkezett, rögtön megjegyezte, hogy Zsomi még mindig sárga. Ez állítólag az antiD-nek is köszönhető, amit a kórházban kaptam (mert Rh Neg. vagyok). Újabb vérvétel bilirubin teszthez. Még aznap este megtelefonálta, hogy a gyerekorvos a kórházban látni szeretné, ezért szerdán vigyük be. Szerintem múlóban van, Zsomi szine jobb, csak hát ezt én nehezebben ítélem meg, mert minden nap látom.

Volt kollegáim - a szemközti patikából - egyesével szállingóznak, hogy megkukkantsák Zsomit. Mondanom se kell, Zsomi hódít (mi lesz majd később) :D Aranyosak, mindenki hozott  "It's a baby boy" üdvözlőlapot :)

Az adatokat lefelejtettem, elnézést.

Szóval 3600g és 53 centi, január 4-én, 16:28 perckor született..

És képtelenség betelni vele.... Az új szerelmünk

A picasaweb.google.co.uk/monika.buhaly oldalon. Valamennyit sikerült feltölteni.

A műtét után mindhármunkat átraktak a ward 2-re, ahol arra voltam hivatott, hogy regenerálódjak, majd fokozatosan megszabaduljak a csövektől. Ennek Zsomi semmi akadályát nem jelentette, viszont ez egy 4 ágyas szoba volt, egy kismama-kisbaba párossal amikor odatettek. Az éjszaka emiatt a szegény kisbaba miatt maga volt a borzalom. A rákövetkező éjszakára már tele lett a kórterem, úgyhogy koncert volt, több szólamban, persze már Zsomival együtt... Ez nagyon el lett szúrva. Rettenetesen szükség lett volna a pihenésre. Ez meg is mutatkozott azon, hogy az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot, amikor kiderült, hogy aznap mégse mehetek haza (pedig valamelyik védőnő azt mondta)... valószínűleg kicsi a tűrőképességem, az alvásra meg alapesetben is baromi szükségem van/volt (mindig is nagy alvó voltam), mostmeg pláne... De ha ezt most hanyagoltam volna is, azon végképp kezdtem kibukni, hogy Zsominál sárgaságot állapítottak meg, meg feltünt nekik, hogy magas a hőmérséklete... ez azért dühített fel, mert én, mint tapasztalatlan hülye alig mertem szólni a sok tapasztalt embernek, hogy egy kissé meleg van ebben a kórteremben (én majd megsültem, a babákon meg dupla takaró. Éjszaka rákérdeztem az egyik védőnőnél, aki rávágta, hogy ezért van 1 pokróc Zsomin... megjegyzem: kettő volt.) De Zsomi magas hőmérsékletét nem úgy oldották meg, hogy akkor esetleg ne legyen ebben a környezetben vagy akárhogy, nem, időközönként megmérték és kész. A másik a sárgaság: a 4 ágyat függönyökkel lehetett elválasztani egymástól, mi nem az ablak mellett voltunk... semmi természetes fényt nem kapott Zsomi, persze, hogy besárgul! Persze, lehet, hogy nem ez volt az egyetlen kiváltó ok, de nagyban segítette... de ezt sem oldják meg (csak megjegyezték, meg adminisztrálták), se inkubátor, se természetes fény... Szóval amikor az aktuális védőnő felajánlotta, hogy akarok-e külön szobába menni, akkor kerekre nyílt a szemem és majdnem káromkodtam egyet... de összeszedve a már rég nem létező nyugalmamat, csak annyit mondtam: ha lehet, mindenképp. Szóval a 3-ik napra kezdett normalizálódni a helyzet, amikor egy szimpatikus védőnőnek meg az tünt fel, hogy Zsomi nagyon remeg, nyugtalan (a nyugtalanságán nem csodálkoztam, az előző napokat kicseréltem volna...). Megmérte a vércukrát, alacsony volt. Emiatt még mindig nem mehettünk sehova, mindig újabb és újabb szoptatás után újabb eredményre volt kíváncsi. De nagyon tetszett ez a védőnő, mert úgy tünt, hogy alaposan végzi a munkáját. Persze megismertük az aggódásnak e formáját, nagyon gáz. Hála Istennek az egyik eredménynél az jött ki, hogy rendben. A sárgasága ellenére hazaengedett minket szerdán (7-én).

Összességében nem tudnám jellemezni az egészet... mindig csak annyi jut eszembe, hogy hihetetlen. Ja, kedves kismama ismerőseim! Nem igaz, hogy ez 24 órás szolgálat... ez 48... (én már a 49-ben tartok épp). 

Köszönöm a szurkolást és a támogatást!!!

Január 3-a, reggel 7.30

Telefonon azt a választ kapjuk, hogy délután fél 3-kor telefonáljunk újra, de nagy valószínűséggel délután mehetünk be. Ez így is történt.

16.00

Befekszem, monitorra tesznek, hallom Zsomi szívverését és még mosolygok, bár egy kissé félve. Mivel a szülésbeindítás már nem természetes folyamat ezért nem is a "Midwife Led Unit"-ra kerültem (amiről korábban írtam), hanem kapásból a Ward 2-re, ami egy szimpla kórterem. Nem sokkal ezután átraktak a "delivery suite"-ra, ahol konkrétan a szülések zajlanak, hogy megkapjam azt a méhszájtágítót, amire - mint később kiderült - érzékeny voltam. (Ha ezzel nem lett volna gond, akkor vissza kellett volna mennem a Ward 2-re) Ez abban mutatkozott meg, hogy szép folyamatosan olyan fájások jöttek, hogy nem hittük el, hogy ez még nem a vajúdás! Dani is többször megkérdezte, a fájdalomcsillapítókat meg folyamatosan kezdték adagolni, mert kezdtem totál kidőlni. Először javasoltak egy meleg fürdőt, nem is tudom hogy sikerült megoldani, ez egy kicsit segített, de aztán még rosszabb lett. Arra emlékszem, hogy fokozatosan ugyan de 3 szurit is kaptam, aztán már infúzión voltam a kiszáradás elkerülése végett, viszont a fájások nem múltak. Azt mondta a védőnő, hogy vannak akiknél ez az anyag erősebb fájásokat okoz, mint maga a vajúdás... Ekkor már nem tudtam, hogy akarom-e tudni, hogy az milyen és akkor összehasonlíthatnám... Dani szerint már nem voltam tudatomnál. Én csak arra emlékszem, hogy a fájdalmak között sírógörcsök jöttek rám... A fene gondolta ezt a méhszájtágítót... ráadásul nem is használt, mert a 10 centi helyett össz-vissz 3 centi sikerdett. Mindenesetre egy rakat nyugtatóval meg fájdalomcsillapítóval valahogy elmúlt az éjszaka, egy jelentős örömmel: éjjel 3-kor elfolyt a magzatvíz. Pontosabban, ez is később derült ki, hogy nem az összes, ui. a baba mögül folyt el, a front részen még egy rakat volt. De ez akkor is nagy felszabadulással töltött el, mert végre valami magától működik :)))  Szóval ez se volt teljes, később kellett burokrepesztés is, de addigra már epidurális érzéstelenítés is volt (el sem tudom képzelni, hogy találták el a megfelelő pontot a gerincemen, mivel úgy remegtem, mint egy nyárfalevél). Szóval késő délelőtt már totál bekómázva és érzéstelenítve a magzatvíztől megszabadultan, viszont ugyancsak 3 centisen el kezdték adagolni az oxytocint, ami a méhösszehúzódásokat váltja ki. Zsomi szívét folyamatosan lehetett hallani, ami megnyugtató volt. Kora délután monitorozták az összehúzódásokat is, szóval az oxytocin működött, csak épp Zsomi nem tolerálta. Ez rémisztő volt... ahogy hallom a gyönyörű 135-ös szívverést (du-dum, du-dum), majd a következő pillanatban, fokozatosan és erőteljesen lecsökken kb 30-ra (du-dum.... du-dum...). Na, ekkor hívták az orvost (az épp ügyeletes folyamatosan nyomonkövette az eseményeket, mert féltudatállapotban valaki mindig magyarázott valami ilyesmit), aki elmagyarázta, hogy a császármetszést javasolja, mert nem akarják reszkírozni a baba életét. Eléggé nehezen fejeztem ki magam akkor, de egyértelmű volt számomra, hogy azonnal menjünk... leállították az oxytocint, az epidurál már amúgy is "üzemben" volt, szóval toltak a műtőbe. Dani beöltözött és végig ott volt mellettem hála Istennek. A csapat nagyon rendes volt, úgy érzem tényleg megpróbáltak mindent, Zsomi egyszerűen nem akart kibújni. Közben annyira remegtem, hogy a szegény aneszteziológus alig tudta megmérni a vérnyomásom. Arra emlékszem, hogy Danit kérte meg, hogy egy kicsit fogja már meg a karom. (Mondta, hogy tudja hogy rendben van a vérnyomás, csak neki muszáj regisztrálnia az értéket) Közben azt ígérgette, hogy minden rendben lesz és pár perc múlva már az ölemben lesz a baba.

Így is lett. Ami még mindig hihetetlen. Egy kis fintorgó, nyújtozkodó, ordító, békésen szopizó kisbaba. Hogy lehetséges ez? (persze ez most költői kérdés volt)  :)