A ködös Albionban

Egy eléggé elnagyolt válaszomat (amit egy kommentre adtam) szeretném kiegészíteni. Konkrétan az itteni szüléssel illetve anyagi vonzatával kapcsolatban (is). Itt is van családi pótlék, 80 font havonta, amiből mondjuk egy kétheti bevásárlás kijön (annak aki főz otthon). Most a válság óta behoztak egy egyszeri támogatást a terheseknek, meg van olyan támogatás is, amit tejre, gyümölcsre, zöldségre lehet beváltani (ez kisgyerekeseknek is jár, a jövedelemtől függően). Szülés után is van 1x-i illetve havi támogatás is, amit lehet igényelni (ezek is jövedelmfüggőek). Konkrétan a "gyes" 117 font hetente, ami soknak tűnhet, de a kötelező kiadásokat nem fedezi (albérlet+rezsi). Hogy mikortól kezdi az ember a "gyest", azt le kellett adni a munkáltatónak. Ezzel csak az a gond, hogy akkortól  ketyeg az óra, mert itt 1 év a "gyes". (Az első 6 hétre jár a fizetés 90%-a) Mindez akkor, ha legalább egy éve annál a munkáltatónál dolgozol. Ha nincs meg ez a feltétel, akkor más támogatást lehet igényelni. Ahogy a papírmunkák elintéződnek (a terhesség valahanyadik hetében), adnak egy kártyát, ami onnantól kezdve a szülés kiírt időpontjától számítva még egy évig érvényes és ez feljogosít az ingyenes - receptre felírt - gyógyszerekre és fogászati kezelésre. Nem egy utolsó szempont, hogy itt a szülés ingyenes. Igaz, nincs választott orvos, viszont egy fillérbe (penny-be) se kerül (senkinek). A terhesgondozást - ha problémamentes - védőnő végzi, orvossal nem is találkozik az ember (legfeljebb a legelső alkalommal, amikor is regsuztrál). Ez természetesen ingyenes és ebbe nagyon alapdolgok tartoznak bele (alkalmankénti vérnyomásmérés, vizeletteszt, pocaknyomkodás, volt egy vérvétel is. Ja 2 db ultrahang is jár). Ha valami plussz tesztet szerettem volna, akkor privát lehetett volna, sok-sok pénzé'. (Egyedül egy 4D-s ultrahangot csináltattam Pesten, mert a 2D-s, hagyományos képekért nagyon odavoltam. Még többet szerettem volna látni, mivel akkor olyan kíváncsi az ember, hogy az csak na. Otthon ez olcsóbb volt) Hallottam, illetve olvastam, hogy otthon lecsökkentik a gyedet (vagy mit) 3 évről 2-re. Olyan elszomorító, amikor azzal érvelnek, hogy sehol máshol nincs ilyen jó dolguk a kismamáknak... azt nem értem, hogy miért ragadnak ki egyetlen egy adatot az egészből! Rendben, hogy pl itt sincs 3 év, se 2. Viszont van sok támogatás és nincs bölcsis várólista. (Állítólag korán érdemes bejelentkezni, de nem lehetetlen... legalább is errefelé) Szerintem nagyon nagy butaságra utal, ha valaki csak ezt az egy szempontot veszi figyelembe és ráadásul még hangoztatja is. Nem vagyok politikus, a gazdasághoz sem értek. Azt értem, hogy a kismamákat hamarabb vissza akarják terelni a munkaerőpiacra, de nem hiszem, hogy ne lenne más módja, mint ez. Szerintem például a táv- illetve részmunkaidőt kéne valahogy erősíteni. Na, de most nagyon megmondtam a magamét :)

Pénteken voltunk a gyerekcentrumban babamasszázson. Csak legekben tudok róla írni és azt is pozitív értelemben. Nagyon ajánlom mindenkinek. Christine tartja, egy nagyon szimpatikus nő (ő jött el beszélgetni az elválasztásról (weaning), amikor is Zsomi elkezd ismerkedni más ízekkel, vagyis szilárd kaját kap). Nagyon kedves volt, mert a bevezetőben megemlítette, hogy nyugodtan szóljak ha nem értek valamit, mert neki skót akcentusa van, nem yorkshire-i (megjegyzem pont a skóttal vagyok meg jobban,  mint az ittenivel... ). Összesen 5 kismama volt és meglepetésemre Zsomi volt a 22 hetével a legidősebb. A legfiatalabb 8 napos volt :))) Kellemes lágy fény volt, kényelmesen elhelyezkedtünk, mindenkinek ki volt alakítva a helye a földön, törülközőkkel, puha pelenkázókkal. Tetszett, hogy az elején mondta, hogy ne csináljunk belőle problémát, ha a baba épp alszik, sír vagy bármi van. Nyugodtan aludjon vagy sétáljunk vele, ahogy épp jól esik a babának, elvégre ez  most róla szól :) (voltak aranyos szituk). Zsomi nagyon elvolt. Nézelődött, figyelt, tetszett neki. Egyszerűen jó volt vele foglalkozni így is. Az ember azt várná, hogy ez ingyen van, ezért lezavarnak egy alkalmat és kész. Nos, ez nem egészen így van. Még ez az egy alkalom is alapos volt, és még lesz 4 és állítólag még papírt is kapunk róla (komolyan elhűltem). Már úgy várom a következő alkalmat, rám is jó hatással volt :)

Szóval március. Otthon. Daninak megvolt a búcsúbulija (akkortól már tettem föl képeket a picasára). Nyílván megbeszéltük ezerszer, hogy ez az ő saját döntése, de attól még szarul éreztem magam, hogy miattam ilyen búcsúzgatások vannak... tudom, nem a világvégére készültünk, csak Daniról azt kell tudni, hogy nagyon társasági ember (3 zenekarban zenélt otthon). De azt állítom, hogy nyitott volt... még az elején. Az út nagyon klasszul sikerült, lehetőség volt átélni azt, hogy a lassabb útnak is megvan a maga szépsége (mégha egy kicsit ijesztő is hogy az ember ott van valahol az ismeretlenben, főleg mondjuk az éjszaka közepén). Március 12-én megérkeztünk (fél nap késéssel, de az a Rotterdam-Hull közötti komp késése miatt, ami nem volt gond). Olyan jó érzés volt, direkt úgy jöttünk, hogy a patika nagyablaka előtt kanyarodjunk be, hogy hátha épp ott áll valaki. Sue meglátott és nagy integetés volt :) A helyi kocsmában szerdánként vendégcsalogató kvízverseny volt (talán most is van?) Jayne-nel már januárban is voltam egy párszor. Nagyon élveztem, mert egyrészt nyelvgyakorlásnak jó volt, másrészt pedig ismerkedik az ember. Emlékszem Thomas-ra, egy norvég srácra, aki a családjával akkor már 2 éve itt élt a faluban. Mi voltunk a "külföldiek". Ő jobban feltalálta magát. Az emberek aranyosak voltak, de mi Danival nagyon erősnek éreztük a nyelvi akadályt. Helyi ember nélkül nem sok értelme lett volna elmennünk erre a kvízre. Aztán volt egy zenélős este is, egy helyi fiatal (Jay) énekelt, gitározott régi meg újabb slágereket (Beatles, David Gray) és nagyon jól művelte, ilyenkor meg is telt a kocsma, mozogni se nagyon lehetett. Péntek este volt. Jayne társaságával voltunk, időben mentünk, így volt asztalunk is. Egy italrendelésnél belefutottunk a tulajba (úgy emlékszem akkor mutattam be Danit neki), aki az ő baráti társaságával volt. (Fura volt ismerősbe botlani) :) Amúgy egy kedves ember, ő kedveli a "kelet-európaiakat"  (Kelet/Közép, tudom, nem pontos, de -sajnos - itt már ez rögzült), mert megbízhatóak, jól dolgoznak és nem finnyáskodnak a munkától. Többek között ez is szóba került, ahogy ott megálltunk, meg a konyhaművészetről (mit eszünk mi), meg sok minden másról. Már nem emlékszem hogy jutottunk el ahhoz, hogy olyan célzásokat hallottunk, ami az itteni kisebbség (többség)-hez fűződő viszonyról szólt. Amióta idejöttem sokat gondolkoztam, hogy vajon mi lehet a felszín alatt. Hogy férnek meg egymással a nagyon különböző kultúrájú népek, vannak-e ellentétek, hogy kezelik stb? Persze alkohol mellett lazábban beszélgetnek az emberek, de ez a beszélgetés ledöbbentett. Én nagyon remélem, hogy semmi olyasmi nem lesz, amiről ott, akkor szó volt. Nem tudom igazán mire számítottam. Talán békés együttélésre (nemcsak a felszinen), ami sok helyen meg is valósul. Az ember elfogadja, hogy ennek az országnak is van nacionalista pártja, de mégis rossz megtapasztalni... rossz érzést kelt. A másnapra nem emlékszem már. Nyugodt szombat volt. Aztán Húsvétvasárnap reggelre ellopták az autónkat. Ebben a kis faluban. A ház mellől. Dani ébresztett. Úgy kapkodtuk magunkra a ruhát, mintha akkor tolták volna el és utána kellene futni... pedig akkor már rég nem volt ott... nyomok nélkül vékony hóréteg borított be mindent... Azt hiszem ekkor "eltört" valami. Egy ilyen otthon is kiborított volna, de így még rosszabb volt. Dani az akkori munkáját emiatt elvesztette, mert abban az időben nem járt busz. Persze nincs kapcsolat a kocsmai beszélgetés és a lopás között. Ez, valószínűsítem nem fog kiderülni soha számunkra. Nekem mégis rossz érzésem volt... utána voltak rossz álmaim. Haza akartunk menni, végleg. Csak hát nem volt miből. Hívtam a rendőrséget. Telefonon kikérdeztek, de még arra se voltak kíváncsiak, hogy valami nyomot hagytak-e. Nem jöttek ki, a szomszédokat én csöngettem végig, hátha... akkor még elég sokáig "zaklattam" a rendőrséget, aztán abbahagytam (akkori kollegák a rendőrség munkájára csak legyintettek. "Ez már nem az az ország, ami egykor volt"). Jayne-t hívtam, ő adott tippeket, hogy merre nézzünk szét ("jobb" környékek). Ebben meg Thomas segített (autóstul). Keringtünk mint gólyaf*s a levegőben. Jayne is autóba ült és átautózott egy másik környéket. De hiábavaló volt. Ezekután nagyon erőlködtünk, hogy normális kerékvágásba lendüljünk. Úgy emlékszem egyszer még elmentünk a kocsmába, de aztán már nem volt kedvünk. Azóta nem voltunk. Daninak egy "kóruspróbálkozása" volt, Simon ajánlására, aztán az is elmaradt (messzebb van innen). Pedignagy élmény volt, amikor a kórust magyarul kellett tanítani, mert Kodály-darabot készült megtanulni. (Azóta már elő is adták, akkor már írtam ezt a blogot /július 11-i bejegyzés vége/) Szóval elkezdődött a munkakeresési kálvária, én meg csináltam tovább a gyakorlatomat. Aztán egyszercsak egy ici-pici sejtosztódás indult el, ami a letargiában a hatalmas örömet jelentette(ti) és most épp durmol a kiságyban. :) Lényegében ekkor már irogattam a blogot. Ami még eszembejut a terhességről, hogy amikor kiderült, akkor nagyon kedvesen fogadták. Összességében úgy tapasztalom, hogy nagyon gyerekbarátok az emberek itt. (Persze, az ingyen fogamzásgátló ellenére nagyon fiatalon szülnek a lányok. A védőnős lapomon emlékszem el is írták a koromat :))) 10 évvel :))) Igen, most már jól jön ez a "nemisnézelkiannyinak" fej... ameddig.)

Visszatérve a "pálfordulásra". Nem tudom mi lett volna, ha nem lopják el a kocsinkat (kinek kelhetett egy 18 éves, 3 ajtós, balkormányos kis opel corsa? Jayne azt mondta, fiatal suhancok voltak, szerinte), de a honvágy egyre erősödött azután. Annak ellenére, hogy én még annyira nem is voltam beleolvadva eseményekbe otthon, rám is rámtört. Lehet, hogy ez most butaságnak hangzik, de olyan egyszerű dolgok hiányoztak/nak, hogy reggel bekapcsolom a rádiót és félálomban is értem mit mondanak benne (tudom van rádió a neten, hol bejön, hol nem). Akkor, a mobilnál olyan csomagot választasz ami a legminimálisabb, de azt se beszéledle, mert nincs kivel. A védőnőn kívűl más jó hosszú ideig nem nyitja ránk az ajtót (jó, volt, hogy meglátogattak a volt kollegák, de az már lecsengett). A kórházi ismertetőben átugrod azt a részt, hogy mennyi a limit a látógatókra. Egyedül a te ágyadnál nincsenek hatalmas rózsaszín vagy kék lufik, plüssmacikkal (most nem azt mondom, hogy ezek hiányoztak, el voltam én foglalva Zsomival, ez elég is volt és boldog is voltam/unk (vagyunk) vele. Csak elég furán mutatott a kórterem). Sok ideig emlegeted, hogy végre magyarul beszélőket hallottál a teszkóban, bátortalanul, le is szólítod őket, de az "ahánál" többre nem sikerül beszédbe elegyedni velük.A mobilszolgáltatón kívűl nem telefonál rád senki. Most ezek kiragadva nem úgy hatnak, ahogy meg is éli az ember. Az biztos, hogy a kelleténél rosszabbul éltük/jük meg. A nyelvi akadályokról már írtam. Nem szeretek általánosítani, de errefelé nem igazán nyitottak az emberek (mondjuk én se vagyok egy extravertált ember), de Danira jobban jellemző. Nála ezért látványosabb (nekem) a változás (és nem szívderítő).A honvágy alatt még azt is értem, hogy szeretném/nénk Zsomit elvinni pl Kaláka koncertre (jó, tudom, ezt  attól még meg lehet oldani..., de az nem ugyanaz). Na, most aki idáig eljutott az olvasásban (kibírta ezt a sok nyavalygást), az lehet még mérges is lesz rám, ha ezek után leírom a frissebb történéseket... :) Ugyanis a "magyar klubbos" buliszervezésnek köszönhetően már bejött jópár telefonhívás (hú, szokatlan is volt), ráadásul vannak köztük kismamák (a gyerekcentrumon keresztül próbálkoztam magyar kismamával felvenni a kapcsolatot, de egy idő után feladtam) és egy családdal Dani már le is beszélt egy találkozót. Közben - véletlen folytán az iwiwen - én is összeakadtam két magyar kismamával (Leeds és Preston), akikkel már találkoztunk is. Szóval innentől kezdve befoghatom és csakis csupa jókat :) Megpróbálom (de nem ígérem)  ;)

Gyerekcentrum, súlymérés előtt, egy nagy párnán hanyatfekve épp vetkőztetem Zsomit, hogy készen legyünk mire ránk kerül a sor. Mellettünk, szintén egy párnán, egy hasonló korú kislány. Zsomi felé nyúl, majd a kislány is, és megfogják egymás kezét (It's a good beginning of a beautiful friendship" vagy hogy is van. Miben is volt ez?). Persze nem volt nálam fényképezőgép, pedig annyira édesek voltak.  :)))

Visszaolvastam... hát eléggé összecsaptam (a terjedelmével ellentétben). Nekem úgy tűnik nem jön át igazán, mennyire gáz volt ez az időszak. Persze még mindig van folytatás, de már nem sok. Hamarosan "elérek" a blog elejére. :)

No akkor. Folytatom.

Bradfordba kerültem. A költözésem környékén újra lett területi vezetője a cégnek (erre a környékre), Andrea személyében. Sok mindent nem tudok róla írni, szimpatikus volt, dícsérték mert megbízható volt és ... december közepén ő is otthagyta a céget. Két busszal tudtam be- (vagy ki-) járni dolgozni (először be kellett buszoznom a nagy buszmegállóba, majd onnan tovább. És hazafelé vissza). Ez a buszozás akkor volt "kellemetlen", amikor este a pózna mellett szarráázva nem jött a busz (ilyenkor legyalogoltam a kisbolthoz, mert az már egy másik vonal, ott nagyobb eséllyel jött). Mindeközben vigyorogva integettem az autóval hazahúzó kollegáknak. Felemelő érzés volt. :)

Októberben internetet hajkurásztam. Ebben csak annyi volt az idegesítő, hogy a lakótársam ígérgette, hogy majd ő felhívja a szolgáltatóját, hogy vezetéknélküli legyen a lakásban... szerintem már ekkor kezdtem az agyára menni, mert mindig kérdezgettem, hogy beszélt-e velük. Persze mindig "nem" volt a válasz, amit meguntam. Beviharzottam egy t-mobilos boltba és ott rögtön tudták mit értettem mobilinternet alatt és le is köteleztem magam egy 2 éves szerződésre. (Később azt hallottam, hogy mázlim volt, hogy külföldi létemre, másfél hónapos itt tartózkodással belement a cég ebbe a szerződésbe... merthogy kitudja megbízható ember vagyok-e nekik...). Nekem viszont az internet a lételememet jelentette/ti. Az októberre még az volt a jellemző, hogy egyre nagyobb várakozással telt, ui. Dani november elején készült meglátogatni, pár napra. A találkozás maga volt a mennyország, a búcsú a pokol. És nem ez volt az utolsó. Az ezutáni időszakban döntöttük el, hogy tavasszal (6 hónap után) Dani végleg utánam jön... (merthogy 1 évet terveztünk... tudom, őrültség volt. Nem tudom kibírtuk volna-e) Mindeközben továbbra is dolgoztam a birkenshaw-i patikában és akkor még arról álmodoztam, milyen jó lenne ott lakni Bradford helyett. Most nem akarom leírni Bardfordot, van szép része, de sok csúnya. Iparváros, 4000 (!) textilüzemmel rendelkezett a környék, amikor az 56-os magyarok idekerültek (jelentős részét leépítették, úgyhogy elég sok a kőkeményen lepusztult gyár). London után itt van a legnagyobb muszlim közösség (1950-es évek után jelentős bevándorlás volt Pakisztánból) továbbra is megtartva a saját, zárt közösségeiket és hagyományaikat. Annyira zárt ez a közösség, hogy pl. Muhammad anyukája vagy 30 éve itt él, de nem beszél angolul. Ahogy figyeltem, ez némi felhőrdülést váltott ki angol kollegáim között. Bennem az váltotta ki ugyanezt, hogy hiába brit állampolgár Muhammad és járt brit iskolába (nem ismerem mennyire komoly az oktatás), de annyira nincs semmi fogalma az európai kultúráról, hogy az állam is leesett. (Még mindig hitetlenkedek, de nem hülyéskedett amikor azt mondta: nem tudja ki mondta a "Lenni vagy nem lenni" mondatot. Én már az asztalba kapaszkodtam, amikor visszakérdezett: "Miért, ez valami magyar dolog?" ... Vivaldi sem mondott neki semmit. Amúgy rendes volt. Ez van.) Vallási dolgokban nagyon ott volt és később a nagy vizsgája is nagyon jól sikerült (csakhogy valami jót is írjak már). Sok hindu templom is van erre (a legnagyobb Észak-Angliában). Nade, elkalandoztam. Én személy szerint elég rosszakat hallottam a közbiztonságról. Mondjuk lehet, hogy ez nem tartozik ide, nekem egyszer kellett a tűzoltóságot hívnom (életemben először). Közben Birkenshaw-t mondták jó környéknek, ami ránézésre igaznak tünt. Persze, akkor még nem tudtam, hogy majd a rendőrséget is hívnom kell...

Szóval ez itt a ház eleje, az én szobám hátrafele nézett és itt a kilátás a szobám ablakából:

A baloldalon lent látszódó fakerítés égett le.

A lakásról annyit, hogy elég lepusztult állapotban volt. A fűtést sajátos sufnituninggal kellett újraéleszteni ha leállt, majd decemberben végleg feladta. A hátsó ajtónál lent pedig nem volt szabad állni amikor valaki lehúzta a klotyót. Ez amúgy egy fajta szociális lakás lehetett, egy társaság tulajdonában állt és baromi olcsó volt. Sue segített otthonosabbá tenni a kis szobát, Simon a férje pedig rakott fel függönyt. Rendesek voltak. (Még kistévém is lett.)  Közben az iwiwen találtam egy magyar lányt, akivel felvettem a kapcsolatot és néhány vasárnap átjártam hozzá, meg a barátjához főzöcskézni. Nem mondom, hogy ennyi volt minden kikapcsolódásom, mert a kollegáim annyira összetartottak, hogy mindig volt valakinél valami kajálásos összejövetel (számomra ez volt az ideális munkakapcsolat, valóban csapatot alkottak. Persze ehhez gyorsan hozzá kell tennem, hogy "amennyit én láthattam meg érthettem ebből". Később voltak érdekes dolgok) Nem tudom minek volt köszönhető, hogy jó csapatot alkottak akkor. Szóval rengeteg segítséget kaptam... azt hiszem ez nem nagyon tetszett a lakótársamnak... De ekkor még elvoltunk, 1x sikerült is összehozni és együtt mentünk be a városba. Ennek ellenére valahogy nem sikerült jó kapcsolatba kerülnünk. Szerelmes volt egy török pasiba, akivel egyik héten a boldogságban úszott, a másik héten meg finoman szólva ki volt bukva és nekem mondogatta, hogy ne engedjem felhívni, mert tuti most is a volt feleségénél van... Úgy döntöttem, jobb ha engem ebből kihagy. Lényegében egy szakmai mondatot se váltottunk.

A lényeg, hogy zömében sínen volt minden, amikor is kaptam a munkahelyemre egy levelet a kamarától... és itt kezdődött el a kálváriám. Még otthonról be kellett szerezni mindenféle papírt, engedélyt (Egészségügyi és Engedélyezési Közigazgatási Hivatal) stb, amely többek között bizonyítványt adott ki, hogy az X. számú eu-s direktívának megfelelek. Na most az itteni kamara pedig okosan megállapította, hogy ugyanennek az X. számú direktívának nem felelek meg. Akkor kevésbé lehetett érteni (ráadásul az angolok engem kérdeztek, hogy ez most mi. Én meg csak annyit tudtam, hogy "ti vagytok országon belül, mittudomén mi van") Ez az egész igen kellemetlen szituba sodort, úgy éreztem hazugnak néznek (nem közvetlenül). Mint később kiderült azért akadtam fel a kamarai rostán, mert ez a drága szervezet kijelentette - valamikor, de még frissiben -, hogy 6 hónapos "állmavizsgás" gyakorlatot ír elő. Enélkül kiesel a kamara kegyeltjei közül és az egyoldalas űrlap helyett 20 oldalasat kell kitölteni, még plusszban szillabuszt (tantárgyankénti tematikát) kértek, mellette az ő papírjukat, amire saját magamnak kellett kitöltenem, hogy tantárgyanként miket tanultam és 100valahány fontos jelentkezési díj helyett 631 fontot kértek (ez utóbbi totál betett volna nekem, ha a munkáltatóm, Sue-nak köszönhetően, ki nem fizeti. Méghozzá egyből, nem majd utólag.) A többi beszerzendőre már nem is emlékszem. A szillabuszon viszont majdnem fennakadtam. Ja, merthogy nekem 4 hónapos volt az a bizonyos gyakorlat. Azt magasról leszarták, hogy a végzés után egyből és folyamatosan dolgoztam. A szillabusz után Dani rohangált otthon, szegény. Az otthoni dolgokra most nem térek ki. Ja, megvan, még eredeti referenciákat kért (ezt gondoltam megoldom úgy, hogy a munkáltatómtól visszakérem, mert neki úgyis küldtem még anno. Ez azért érdekes, mert a csaj a központba heteken keresztül ígérgette, hogy küldi. Szóval épp papírokat hajkurásztam, vártam, idegeskedtem. Az idő meg ment. December elejére sikerült mindent összeszedni (ez annyira kemény volt számomra, hogy többször elbőgtem magam a patika klotyójában vagy konyhájában, ahol "sikerült") A központban a csajt már Sue hívta fel, aki elmondta, hogy sajnos nem találja a referenciáimat... újat kell beszerezni... de azonnal. De azért elküldi a másolatokat, mert azok megvannak (másolatot nem fogadott el a kamara). Sur ráhagyta, akkor küldje - legalább - azokat. Akár hiszitek, akár nem, egyik nap megjött ez a boríték, bontom ki és... az eredetiek voltak...

Minden egyben, elküldve a mindenható kamarának. Vártuk a döntést. December 21-e, péntek, emailen megérkezik a válasz (mint valami bírói döntés): 6 hónapot kaptam... Fél év gyakorlat. (előtte azon filóztunk vajon mennyit fognak megítélni... mint valami börtönbüntetés...). És a korona az egészre: amit addig végigdolgoztam, az a majd' 4 hónap nem számít! Szóval az a 6 hónap attól kezdve él, hogy elküldtem a jelentkezést a gyakorlatra (pre-regisztrációs képzésre)... December 23-án hazarepültem. Miért jöttem vissza? A rozsseb tudja. Mert egy idióta hülye vagyok. Mert dac volt bennem, hogy megmutassam az ittenieknek... Január elsején délután újabb elválás Danitól... és egy borzalmas visszaút után... hoppá, hát az újabb költözésemet meg el is felejtettem... Ui a kedves lakótársam decemberben kirakta a szűröm. Ez konkrétan a fűtés tönkremenetele miatt alakult ki, "rettenetesen" érdekes módon (mert őt hívtam, nem a társaságot. E cselekedetem hátterében az állt, hogy az én véleményem szerint inkább a karbantartókat kellett hívni, akiknek a számát csak ő tudta... Viszont ő épp a barátjával kirándult és nem lehetett elérni... én viszont kezdtem szétfagyni a lakásban. Szóval lényegében valami ilyesmit küldhettem a sokadik sms-ben neki, hogy hol a p*csában vagy, (najó, finomabb voltam) amit ő csak akkor olvasott el, amikor már otthon volt, és ezen besértődött. Szóval erre az sms-emre olyan dolgokat vágott a fejemhez, hogy lestem. Mindenesetre elég egyértelművé vált a számomra, hogy ő élethosszig tartó hálát várt (volna) el tőlem, mert befogadott és épp emiatt alsóbbrendű lakó voltam ott. Mondjuk ilyesmiket én nem nagyon veszek fel, talán önvédelem, nem tudom, de nincs szemem erre. Ha neki az tetszik, hogy fennhordja az orrát, hát hordja, csak hagyjon békén. Azt a személyes észrevételemet megjegyezném még, hogy képtelen lettem volna úgy élni ahogy ő (finoman szólva kupiban élt). Így decemberben újra lakásproblémám lett. Na itt volt a hatalmas mázli (vagy ki tudja már), hogy itt Birkenshaw-ban, a patikával szemben, Judy a kolleganőm meglátott egy táblát. Pont ennél a lakásnál. A mázli az volt, hogy privát volt meghírdetve (mert ugye meg se próbáltam az ügynökséget... 2,5 hónappal) Ici-pici gondolkodási idővel igent mondtam és duplán jó dolgom volt: 1, Sue-ék át tudtak költöztetni úgy, hogy a volt lakótársam már hazarepült, én aludhattam itt egy éjszakát és másnap innen repültem haza, így ide jöhettem januárban vissza 2, amikor az albérleti szerződést böngészte Simon (előtte ezen filóztam, hogy oldjam meg azt, hogy Sam, a tulaj adjon legalább fél napot míg átrágom magam rajta), kiderült, hogy a bradfordi városházán az ingatlanok bérbeadásával foglalkozik... Simonról azt kell tudni, hogy a világ legalaposabb embere. Gondot fordított arra, hogy pontosan elmagyarázza mit fogok aláírni, belejavítgatott, megbeszélte Sam-mel. Minden rendben ment. Egy hatalmas kő esett le a szívemről és tetszett a lakás (főleg a bradfordihoz képest). Azt hiszem ez segített visszajönni. Januárban még volt szerencsém egy találkozóra a "kedves" volt lakótársammal, mivelhogy a kulcsot vissza akartam adni, és a kamarától vártam levélben azt amit email-ben írtak (merthogy postán küldték az újabb űrlapokat a tréninghez). "Szép" lezárása volt ennek a fantasztikus "barátságnak". A lány nem hozta a postám a megbeszélt találkozóra, közben engem szidott, hogy hogy merészeltem elvinni a kulcsot (jó, elárulom, a postám miatt tartottam magamnál, de nagyra nyílt szemekkel néztem, hogy emiatt félni nem kell tőlem, nem fogom kirabolni vagy ilyesmi...) Mivel a posta fontos volt nekem, azt találtam mondani, hogy akkor adom a kulcsot, ha megkapom a postám (itt már kezdtünk átmenni izgalmas teleregénybe), mire ő kijelentette, hogy akkor hívja a rendőrséget (ekkor én már röhögtem, hogy ez nem normális), persze ezt cselekedettel is alátámasztotta. Mondtam neki, hogy esetleg nem lenne értelmesebb ha mindeketten elmegyünk a postámért? Beleegyezett. Elbuszoztunk.  Közben szidott meg fenyegetőzött, hogy eljön a patikába és elmondja itt a többieknek, hogy milyen ember vagyok... amire én felajánlottam neki, hogy rendben. Valamiért az sem tetszett neki, hogy nem akartam bemenni a házba (addigra kellőképpen megutáltam, meg amúgy is minek menjek be). Nagykegyesen kihozta azt az egyszem értesítőt (ajánlott küldeményről), mire odaadtam a kulcsot. (Az értesítő decemberben érkezett, valóban a kamara küldte de addigra már rég visszakerült a címzetthez, így felhívtam őket és megbeszéltem, hogy újra küldjék el más címre). Búcsúzásképp felvettem a "legpléhebb" pofám és kultúráltan elköszöntem tőle (ezt most komolyan írom), mire rámordította, hogy "Kurva" és becsapta az ajtót. Akkor mindezt jól viseltem, de persze a patikában megint kiborult a bili, kissé remegtem is. Attól nyugodtam meg a legjobban, amikor elmeséltem nekik, hogy ide akar jönni, hogy elmondja milyen ember vagyok, mire Anne (a legidősebb asszisztens) válasza az volt: hát csak jöjjön! (miközben előszeretettel használták azt a nemzetközi jelzést a középső ujjukkal) Ez jól esett. (Persze egy darabig még féltem, hogy beállít ide a lakásra vagy mittudom én. Végül is totál egyedül voltam.)

2 hétig volt olyan arany dolgom, hogy a bejárati ajtón kilépve kb 10 lépés után a munkahelyem ajtajánál voltam. Akkor még 1 óra ebédszünetem volt, úgyhogy haza is ugorhattam bedobni valamit. Nem volt rossz :) A lakás frissen felújítva (így csak rondíthatunk az állagán persze) némi bútorral (a fotel nem saját):

A bejárati ajtó a lépcsővel

A hálószoba (a "szekrény" Jayne-től)

A fürdőszoba

A konyha (a rettenetesen funkcionálatlan csappal) :)

A nappali

Emlékszem Sue-nak tetszett, hogy mennyire szellős... hát már nem az :)

 Január közepén elkezdődött a 6 hónapos "kiképzésem", amit nem tölthettem ebben a patikában, mivel itt már volt egy pre-reges (Muhammad) és kettő nem lehetett. Sue mindent megszervezett. Így kerültem Cleckheatonba, Andrew-hoz, aki az oktatóm lett. Ez  a gyógyszertár a nyugodt kisváros dacára és a birkenshaw-ihoz képest egy daráló. De inkább a rossz munkaelosztásnak köszönhetően. A vezetővel együtt 3 ember volt aki a gépet kezelte (Andrew, Jenny és én), ketten a könyöküket laposították elől. Ez elég bosszantó szitukat eredményezett, de nem volt beleszólásom. Eleinte Sue még azt is leszervezte, hogy Andrew vigyen be a patikába (mivel ő is birkenshaw-i), de nem szeretem magam cipeltetni (meg nagyon látszott, hogy púp vagyok a hátán), gyorsan megszerveztem a buszos utzagatásaimat... amit elég hamar meg is utáltam, de ez volt. A buszok nagyon ritkán jöttek pontosan (volt hogy ki is maradt járat, ami miatt elkéstem (úúútálok késni, nekem ez lelki traumát okozott. Mondjuk erre mág rájött az, hogy ez az én munkaidőmet hosszabbította meg, úgyanis nem érdekelte őket mi miatt késtem) koszosak voltak és az iskolásoktól (kamaszkor közeli korosztály) egyenesen rosszul voltam (csak egy példa: egyik reggel egy fiúcsoport azon versengett, hogy melyikőjök hmm szellentése jobb szagú. Álmos reggel, zajos buszon azon gondolkoztam: "Ezért jöttem én ebbe az országba??? ") Azóta persze már új buszt dobtak be erre a járatra... A két gyógyszertár alkalmazottait össze se lehet hasonlítani. Az újban (mármint nekem új, amúgy pont régebbi) rideg távolságtartás hűvös jópofizással,  nekem vadiúj nyelvvel (kiejtéssel) és olyan filozófiával, hogy "magasról lesz@rom a munkahelyem". Ez meglátszott a patikán is. Kb hárman voltunk (az előbb említettek), akik loholtunk minden után. Az egyik érdekes szitu az volt, amikor az ottani "supervisor" másodszor ment el ebédszünetre. Bátorkodtam megkérdezni Andrew-t, hogy Rebecca-nak hány ebédszünete van? Mire Andrew megvonta a vállát, hogy ő nem tudja... (a vezető). Na, erre nem tudtam mit mondani... Fejetlenség volt. Ahelyett, hogy tanítgatta volna az embereit pl a számítógép (címkegyártás) használatára, hogy egyenletesen el legyen oszlatva a munka, nem volt türelme és inkább megcsinálta. Én csak a 6 hónap leteltét vártam, de nagyon. Közben március elején hazarepültem, hogy aztán Danival együtt autózzunk egy nagyot...

Atyaég! Ez hosszú lett. Őőőő, izé... bocsánat.

Már régebben megígértem, hogy visszaemlékezek. Az előző bejegyzéshez is kapcsolható, hátha egyértelművé válik a nagy (be)fordulás... Akit nem érdekel nyugodtan hagyja ki. Neki(k) itt egy  pár friss megjegyzés: Fantasztikusan szép, napsütéses időszakunk volt, (25°) zokni nélkül lehetett lenni (tavaly nem volt ilyen nap). Találtunk egy gyönyörű parkot Halifax közelében, de arról majd egy kicsit bővebben is szeretnék írni (ajjaj, megint ígérek). Dani munkát keres (azt hiszem ezt még nem írtam, kirúgták, merthogy túl sokat járt haza (Mo-ra). Ez van. A valódi indok a válság lehet, de kitudja... mindenesetre munkakeresés közben belevetette magát a magyar klub életébe és vezetőségi tag lett (hűűűűű). Egy évük van, hogy felélesszék az alvó Csipkerózsikát... nincs könnyű dolguk. Zsomi 6590g! Már hasrafordul magától (vissza még nem megy), átaludja az egész éjszakát és csuda egy csuda na. :)

No, akkor:

Szeptember 2-a, megérkezek Manchesterre, a reptéren Eleanor nevezetű valaki vár, aki a területi vezetőm hivatott lenni. Meglepődök milyen fiatal. De a nagy izgalomban jól esett, hogy kedves, mosolygós arcú. Egy fullextrás autóba ülünk és kicsit csodálkozva konstatálom, hogy lábujjközis papucsban van. (Emlékszem, azt mondta, hogy a Penninek másik oldalán szép idő volt, amikor még elindult) Mondjuk engem a kissé maradi "milyen cipőben is vezessünk" teóriám aggasztott. :) Meglepően jót beszélgettünk az út alatt, elmondta, hogy nagyon szép hotelt talált nekem (a munkáltatóm fizetett 1 hónap szállást (bed&breakfast)), de előtte megmutatja a patikát, ahol nagyon jó a csapat. Megjegyzésként 2 dolog:

1, én úgy tudtam, hogy Leeds-be kerülök. Nem oda kerültem. Csupán a terület (mármint a lloyds-é) Leeds-hez tartozik. Nem tartották fontosnak, hogy pontosan kifejtsék hova is visznek.

2, egy nagyon kedves ír párral sokat beszélgettünk erről a tervezett külföldi munkáról és nagyon ajánlották, hogy Írországban próbáljunk szerencsét. Szívem szerint oda mentem volna, de ott nem találtam ilyen lehetőséget, hogy a repjegyemet és az első hónap szállásdíját fizették volna. Ez volt.

Szóval visszatérve, Eleanor megmutatta a patikát az autóból (vasárnap délután volt),

ez persze nem akkor készült :)

majd elvitt a hotelbe. De eltévedt. Semmi gond, satnav (GPS) elő, és odakavarodtunk. Nekem ebből kellett feltérképeznem, hogy másnap reggel, első munkanapomon odataláljak (gyalog) a hotelből a patikába. Persze, hogy eltévedtem... Telefon, Eleanor jött, elvitt, bemutatott. Itt egy önkioldós kép a szobámban:

Mondanom se kell, rettenetesen izgultam. Őszintén szólva nagyon megijedtem. Egyrészt attól a káosztól ami ott fogadott. A nyitott polcokon a gyógyszerek első ránézésre teljesen össze-vissza, nem éppen szép rendben sorakoztak (megj.: később rájöttem, hogy itt még rend volt). Másrészt az első ember akit megláttam, egy nagyszakállas muszlim fiatalember. Mint később kiderült, versenyezhettünk volna, melyikőnk a megszeppentebb, ui. ő volt Muhammed, aki a gyakorlatát töltötte ebben a patikában és nemrég kezdett. De ami a legdurvább volt, az a nyelv amit használtak... ha valaki akkor azt mondja, hogy ez nem angol, elhiszem. Sue, a patika vezetője beszélt még a legérthetőbben, tőle pár szót elkaptam (ő nem yorkshire-i eredetileg). Aztán ott lettem hagyva. Igyekeztem, figyeltem, szélesen vigyorogtam.

Muhammed és Jayne

A mai napig szoktam gondolkodni, hogy vajon sejtik, hogy épp nem értettem egy árva szót sem? A helyzettől függ, gondolom. Abban igaza volt Eleanor-nak, hogy ez egy jó kis csapat. Először persze ebből nem sokat tapasztaltam, mert nekik egy voltam a sok "átutazó" emberke közül (ezek alatt helyettes vagy "bevándorló" gyógyszerészt értek). Az sem volt számomra világos, hogy én akkor most ott fogok-e maradni vagy mi lesz. Persze most lehet azt mondani, hogy miért nem kérdeztem meg. Nos, nem volt kitől. Eleanor ugyanis eltünt. Később derült ki, hogy kirúgták/otthagyta a céget akármi. A lényeg, hogy teltek a napok, én dolgoztam, tanultam, Sue magyarázott, (nekem és Muhammednek). A többiek kezdték megtanulni a nevem, (nekem mázlim volt: mindenkinek volt névtáblája) bár Fiona egyszer elrontotta és "Mahonika" lettem. Először rátérek a papírformára: a Lloyds úgy importál gyógyszerészt, hogy minimálisan 8 hét gyakorlatot ír elő. Maximálisan 16-ot. (Ezalatt kell, hogy a brit gyógyszerész kamara regisztráljon, anélkül nem lehet gyógyszerészként dolgozni) Ezt az időszakot kezdtem automatikusan. Ekkor van az ember a tanulópatikában, utána meg kiderül. Persze az első hónap zömében arról szólt (volna), hogy a papírmunkákat szélsebesen elintézze az ember (bankszámla, itteni tajszám, regisztráció a belügyminisztériumnál, szálláskeresés). Na, most ezekhez kb annyit konyítottam itt egyszállmagamban, mint ameddig otthon is. Vagyis semmit. Tulajdonképpen azt sem tudtam hol vagyok... Vannak itt helységnevek, Gomersal, Birkenshaw, meg persze alrébb Leeds, meg Bradford, de hogy lehet oda eljutni?! Láttam buszmegállóhoz hasonlító póznákat a patika közelében (menetrend nélkül). Aztán térképet hajkurásztam a helyi postán (ami kisbolt is egyben), de nem volt. Azóta se találtam.  (A leg"helyibb" az west yorkhire-i.) Persze a neten van, de kézzelfoghatót szerettem volna (micsoda igények). Ahogy eltelt 2 hét mindenféle intéznivaló nélkül (igen, voltam olyan naív és vártam... ) kezdtem aggódni. Amikor még Pestre elküldte az egész pakkot a cég (szerződés + rengeteg űrlap), akkor abban volt egy bankszámlanyitáshoz való igénylőlap. Azokat mind kitöltöttem és együtt elküldtem (még otthonról) a központba. Kb a 2. (vagy 3.?) hét elteltével, kaptam egy emailt ettől a banktól, hogy lejárt az űrlapom, csatolva küldtek egy frisset... ott csücsültem a gép előtt a hotel aulájában: most melyik nyomtatómmal nyomtassam ki? És közben pedig sehol senki. Ekkor már igen erőteljesen kérdezgettem a kollegákat, hogy mit 's hogy, merre, mennyiért. Közben meg vészesen közeledett a hónap vége, hogy kapok fizut ha nincs bankszámlám? Hova a túróba fogok költözni az egy száll bőröndömmel? A hotelnek nem volt buszmenetrendje, és arra a kérdésemre, hogy hogyan használhatnám a netet a szobámban, annyi választ kaptam, hogy szerezzek be egy zsinórt... (úgyhogy közben zsinórt hajkurásztam, aminek köszönhetően eljutottam Leeds-be) Lent az aulában volt vezetéknélküli net, ott tudtam netezni, csak elég szar volt Danival megbeszélni a napot, ott üldögélő, elrohanó emberek között. Szóval kinyomoztam a helyi busztársaság honlapját, várakozással teli mentem a recepcióhoz: megvan a zsinór. Válasz: akkor írjam be az internetszolgáltatóm számát, és kész, tudok a szobámban netezni. Feladtam. (A patikában nincs net)

(Most iszonyat mérges vagyok, mert tegnap este még írtam egy csomó mindent ezután, de karbantartás miatt eltünt... a netem meg természetesen nem működött rendesen, úgyhogy nem mentette le végig... Megpróbálom mégegyszer)

 Szóval a napok teltek, de nem történt semmi. Az új kollegák közül Muhammed volt az első, aki segített. Egyik hétvégén a feleségével értem jöttek és elvittek egy asda-ba (olyan mint a tesco). Valóban nincs oda buszjárat. Most így belegondolva egyedül Cleckheaton-ba megy, ahol van egy kis tesco, de akkor még azt sem tudtam, hogy itt van az a kisváros. (A hotelnek nem volt buszmenetrendje. Amikor rákérdeztem kb olyan arcot vágott a recepciós, mintha azt kérdezné vissza: Busz? Az mi?) Ezek után az angol kollegák is segítettek. Közben a kamara küldött egy papírt, amin felkér, hogy fáradjak el egy közjegyzőhöz (és töltsek ki plusz űrlapokat), ui. valamelyik papírról lemaradt a második keresztnevem... emiatt hivatalos személy előtt esküt kell tennem, hogy a két név (... no comment) egy és ugyanazt a személyt takar, nevezetesen engem... és ezért még fizetnem is kellett a közjegyzőnek... (az az eskű vicces volt...). Ebben Jayne -  az asszisztensek vezetője (supervisor) segített. Ő vitt el egy bankba megnyitni a számlát is, majd több vonalon értesíteni a munkáltatómat az új adatról, hogy nehogy lemaradjak a fizuról. Ez is érdekes volt. A munkáltatómnak el kellett intéznie az ún. WRS-t (worker registration scheme - lényegében engedély, de ugye nekünk az nem kell, elméletileg, ezért azt mondják statisztikai célból, de azért fizess is ezért, sőt ha nem csináltatod meg az első hónapban, akkor nem dolgozhatsz) Ehhez az útlevelet (az eredetit...) el kellett küldenem a központba. Na, ez most így zajlott: visszakértük a tajszámigényléshez, de kérték, hogy küldjük el megint. Megtörtént. Utána kellett a bankszámlanyitáshoz, ismát telefon, légyszi' küldjétek már megint vissza... jó-jó, de utána megint kérik (merthogy még mindig nem intézték a wrs-t). Elintézve, majd immáron harmadszor elküdve a központba... és mindez egy hónapon belül. Lényegében a szálláson kívűl minden megvolt (a fontosabbak), így bementünk egy ingatlanügynökségre ahol kiadó lakásokkal is foglalkoznak. Itt megtudtuk, hogy csupán hathavi bankszámlakivonattal, referenciákkal ellátva kezdhetek valamit (természetesen csakis brit papírokkal), úgyhogy arcomra fagyott mosollyal eljöttünk. Ezen a szabályon még Jayne is megdöbbent. Állítólag ez általános szabály ebben az országban... Ekkor már kezdtem kétségbeesni, hogy most megyek az utcára vagy mi van... Jayne emlékezett egy régebben náluk dolgozó lengyel lányra, aki hasonlóan volt ebben a patikában mint én. Megvolt a száma, felhívta, hogy megkérdezze, hogy oldotta meg ezt a szitut. Ez a lány épp albérlőtársat keresett. Így az utolsó pillanatban lett fedél a fejem felett, sőt. Jayne és az akkori barátja, Colin átköltöztetett. Mivel Jayne is épp azon a hétvégén költözött és fölöslegessé vált 1-2 bútora, azt megkaptam. Ágyat vennem kellett. Így kerültem Bradfordba. (Persze akkor még nem mondta Jayne, csak amikor elköltöztem onnan, hogy ő bizony arra a környékre nem költözött volna...) Akkor nagyon örültem neki, nem volt más. Egy kis szobácskát kaptam, megosztottuk a kiadásokat és még örültem is, hogy szakmabelivel lakok együtt, van kitől kérdeznem. (mondjuk az ő kiejtését sem értettem).

Folyt köv.

Zsomibaba elaludt (!), Dani elugrott bevásárolni, úgyhogy most végre nappal írhatok :)))

Az egyik kedvenc blogomon kávéházba járok. :) Ott felvetődött egy kérdés, amire megpróbálok válaszolni. A kérdés: Miért akarunk visszamenni Magyaroszágra? Azt hiszem ezen szoktam a legtöbbet gondolkodni mostanság. (Előre megjegyezném, hogy teljes mértékben elfogadom, ha valaki végleg elköltözik, meg azt is ha valaki visszavágyik. Különbözőek vagyunk, szerinem így normális). Szóval hogy alakult ez ki, hogy teljesen megfordult a véleményem? Csak tippelgetek. Még gimis időszakomban, amikor is nagy "divat" volt soros alapítvánnyal elutazni az "ígéretek földjére", talán akkor gondoltam azt, hogy énisénis (az alapítvány nem olyan szürke egereknek volt kitalálva, mint én. Nem voltak nyelvvizsgáim, és kiugró jegyeim). Érettségi előtt nem voltam elengedve, utána meg el is felejtettem, csak 3 évre rá (1997) - egyéb körülményeknek köszönhetően (ami azt jelentette, hogy épp gyógyszertári asszisztens suliba jártam és nagyon utáltam), belevágtam. Volt egy darab címem, egy hölgyé, aki kiközvetített Skóciába au pair-nek (ami baby-sitter és házimunkát is végző egyben). 21 éves voltam akkor. Sokan mondták, hogy milyen bátor voltam, amire csak vigyorgó képpel tudtam reagálni, mivel nem érzem /éreztem magam bátornak. Szimplán ki szerettem volna próbálni (persze, értem én miért bátorság, de nem felétlenül "csak" bátorság kérdése... legalább is nálam). Nagyon hasznosnak találtam az egész 8 hónapot (6+2), mert önálóságra nevelt (egy párszor valóban a sarkamra kellett állni), meg láthattam, hogy is tud működni egy család. Azóta az a véleményem, hogy minden ilyen "világlátás" hasznos egy fiatal számára. Egy cseppnyi honvágyam nem volt. Még Karácsonykor sem. (Kicsit lelkiismeretfurdalást is okozott)

Felvételizni mentem haza (amit egyszer a fejembe veszek...), ezért lett vége, de az egészet nem bántam meg, sőt. Visszavágytam. Majd teltek otthon az évek (sok-sok sikertelen felvételi, na meg befejeztem az asszisztensi sulit is) után - akkor már az egyetem alatt - ráfókuszáltam a külföldi ösztöndíjakra, de valahogy az Erasmus se vett be a kegyei közé (jobb lett volna olaszul vagy németül tanulni. Na jó, ez utóbbi volt, de nem vagyok egy nyelvzseni). Így "csupán" a nyári gyakorlatokra sikerült cserediáknak lennem (hihetetlenül mázlim volt az anyagiakat nézve), kétszer (Málta aztán meg Hollandia). Az utóbbit már kevésbé élveztem (ezt most kimondottan a kérdésre való válaszom szempontjából írom). Vagyis problémát jelentett a nyelv (egy új-zélandi lány volt a "főnököm" és vele meg egy kanadai lánnyal laktam). Túl gyorsan beszéltek (most hadarásra gondolok), nem tudtam magam igazán kifejezni és rettenetesen hiányzott Dani. Persze kibírható volt mindez, hiszen 1 hónapról volt szó. A lendület viszont bennem maradt, menni akartam. Ezt megerősítette bennem az a helyzet, amiben találtuk magunkat: albérletről albérletre, banktól hiteltanácsadóig, mégis: semmi kilátás. Plussz ingatlanfedezet? 35 évig? Mivan? Nem mertünk belevágni... (már ha csak arra gondoltam, hogy mi van akkor ha gyerekünk lesz? Egy fizetésből megélni és törlesztőrészletet fizetni? Na, szerintem ehhez nagyobb bátorság kell(ett volna)...Így elkezdtem keresgélni a neten, és egy szélhámos ügynökség után belefutottam egy megbízhatóba. Ők pedig kiközvetítettek.

Az indulásom előtt emlékszem el kezdtem mérlegelni, hogy mennyi bennem a kalandvágy és mennyi a kényszer. Ahogy közeledett a nap valahogy így változott: 80-20, majd 20-80. Ráadásul akkor még úgy volt, hogy Dani 1 év után (!) jön utánam...

Na, ezt jól elhúztam! És Zsomi még mindig alszik :)

Az itteni életünk valóban nem úgy alakult, ahogy minimálisan szerettük volna (most a múltról beszélek, nem arról ahogy most élünk). Vagy a pofonok voltak nagyok, vagy mi viseltük túl rosszul, vagy mindkettő...

Zsomi felébredt. :)  Majd megpróbálom folytatni.

Csak egy-két "apróságot" felejtek el mindig leírni a témákhoz. Bocsánat a szértszórtságért.

1, a jogsihoz: azért nem teljesen ingyenes az a csere, "csupán" 50 fontot el kellett küldeni hozzá.

2, valamikor február tájékán arra panaszkodtam, hogy nem kaptam meg a normális gyesemet (az akkor említett okok miatt), amire reagáltam egy rakat telefonnal és levélben is. Aztán feladtam. Nem lenne fer ha nem írnám le, hogy most májusban (jobb később, mint soha) hozzácsatolták a különbséget. Nagyon örülök a pozitív tapasztalatnak...

3, ezzel akartam kezdeni az otthoni bejegyzést, de persze elfelejtettem: nagyon-nagyon köszönöm azoknak, akik eljöttek otthon és találkozhattunk, és mindenkinek aki vendégüllátott! Szívfájdalmam, hogy pont a Keresztszüleimmel nem sikerült a találkozó :(  (így is pedzegettük a határokat: 4 város, 16 ember - a családokat 1-nek számítva -, de olyandeolyan jó, hogy legalább ennyi is belefért.) Ja, és persze köszi Zsominak, hogy kibírta. Cuppp.

Épp 2 órája próbálok feltölteni egy rövidke, de annál vidámabb szösszenetet Zsomiról a jutyúbra. Nagyon friss, ma vettem fel a fényképezőgéppel...  Igaz nem is nevetés ez, sokkal inkább nagy kacaj :))) de az első az tuti :)

Ezerkettőszázhatvanötödik űrlap. Épp jogsit igénylek. Nagyon szuper, mert online, telefonon és postai úton is el lehet intézni (a telefonban azt mondták, hogy postán keresztül a leggyorsabb), ingyenes az űrlap, csak a válaszboríték (ajánlott küldeményként) kerül pénzbe. Nevem, címem, telefonszámom és... ikszeljem be, hogy jól látok-e. Elég laza.

Találtam egy pár régi fényképet, a mobilomról lett letöltve. Csemegézek:

Még tavaly nyáron történt, hogy sok tennivaló gyűlt össze és a bevásárlás elcsúszott. Sebaj, keresünk egy éjjel-nappali, 24 órás teszkót, mintha láttuk is a kiírást... vasárnap este 6 körül volt...

Szóval itt a 24 órás az nem azt jelenti, hogy 24 órán keresztül van nyitva... Na, nem baj. A kis coop a faluban nyitva volt (ahol meg nincs kitéve nyitvatartás).

A következő kép pedig 2008 január 1-jén éjszaka készült. Mivel a wizzair-nek hála lekéstem a buszcsatlakozásomat (mert voltam olyan rendkívül buta, hogy Lutonból mentem, jöttem... ez volt az első hazajövetel illetve visszamenetel), ezért a national express elirányított Nottingham-be, (ez egy éjszakás buszút onnan délről idáig) ahova megérkeztem késő este kb fél 12 fele, viszont a következő buszom reggel 7-kor indult onnan Leeds-be. Persze a váró zárva volt, a buszsofőrök és a portás nem engedett be, hogy mégse fagyjak meg. Ja, az egyikőjük hozott ki egy pohár teát...

Az az utazásom konkrétan 25 órásra sikeredett (az utolsó buszon ki is taccsoltam). Úgy érkeztem meg, mint aki a Föld másik feléről utazott volna... (pedig ez egy szigeten volt, ha csak a buszutat veszem...)

Séta az ikeába

Nem volt autónk és egyik hétvégén kitaláltuk, hogy a térkép szerint nem lehet messze az ikea, nohát látogassuk meg, csorogtassuk a nyálunkat egy kicsit. Legalább sétálunk. Na, nem lesz nosztalgiám arra, hogy mégegyszer megtegyük ezt az utat...

Már csak egy kép maradt mára. A legutolsó munkahelyem mellett volt/van egy posta, ahol a volt kolleganőm barátnője dolgozik. Ő ezzel jár be dolgozni (oldtimer rajongók figyelem)

Ja, még egy kép maradt. Az egyik régebbi bejegyzésben írtam, hogy a cég nem alkalmaz takarítókat (csak padló fényezőket külsössel). Meg is van az eredménye...

Ma nagyon negatívra sikerült a bejegyzés. Na jó, volt hátsó szándék... olyan sokat panaszkodtam, hogy Anglia nem szép részére pottyantunk... de most már jobban hihető, ugye? Mert igenis van szép része is...

Ahol arról olvasok, hogy miket lehet bevetni, hogy a baba elaludjon, mindenhol csakis az esti elalvásról van szó, viszont a napközbeni szundiról semmi. Zsomi esetében viszont pont a napközbeni fortélyok kellenének... este a fürdés, vacsi után nyugodtan le lehet tenni a kiságyba, ahol pár perc elteltével be is alszik egészen hajnali 4-, fél 5-ig. Fantasztikus! Viszont napközben még véletlenül se hajlandó elaludni (nagyritkán elő-előfordul). A fürdetésen kívűl már egy csomó mindent kipróbáltunk, de hiába. Ha van valakinek ötlete, szívesen veszem :) Az alvás helyett a legszívesebben a lenti kiságyában játszik. Ilyenkor jól elvan, még enni is tudunk tőle, méghozzá együtt! (A hazaút előtt egyszer sem tudtunk együtt enni, csak egymás után - ami persze a mosogatás szempontjából jó volt)  :)  Amikor otthon voltunk persze Zsomi hatalmasakat aludt napközben is! Hja... na jó, nem mondok / írok semmit. Hál' Istennek Dani megtartotta a konyhai alkotókedvét, úgyhogy ma túrósbatyut, -táskát (vagy mi a túrót) sütött... hmmm, mázlista vagyok :)

összehasonlítás

Kicsit fura, nem tudom miért lehet, hogy a magyarországi pampers newborn 2-es pelus kisebb (és nekem kicsit gagyibbnak tűnik), mint az angol... (ugyanaz a márka és méretezés). A kedvencem 2 tápszeres doboz összehasonlítása. Igaz, nem ugyanaz a márkanév, de a gyártó ugyanaz (Milupa. Csak az egyik aptamil a másik meg milumil). Az adagolási táblázatban pont egy sorral kevesebbet javasol az otthoni ugyanolyan korú babáknak...

Az angolnál nincs odaírva, hogy mekkora az adagolókanál... Nekem szemmértékre ugyanakkorának tűnik. Bocsánat az életlen képért (még ezek voltak a legjobbak).

Nagyon király volt :)

4 város sok-sok találkozó, gyönyörű idő. Nyári sapek és babanaptej vásárlás. Volt szerencsénk autóval közlekedni (anélkül nem vállaltam volna be ezt a rengeteg utazást) és hát előfordult, hogy 31 fok volt. Biztos ismeritek azt a kis kánont, hogy "Ég a város, ég a ház is..." a forróságra való tekintettel kicsit átköltöttük az autós túrák alatt, Zsomi örömére nagyokat énekelve, valahogy így:

"Ég a hátam, ég a vállam,
Nem is egy váll, hanem párban,
Tűz, tűz, tűz, tűz,
Jaj, de forró a gatyában."

A kölcsönkapott hordozókendő egyszerűen szuper. Teljesen multifunkcionális. Egyrészt ugye hordozó, de takaró, napellenző, pokróc is egyben.

Ez Lillafüreden készült :)

 Az autóban...

Van benne valami, hogy amitől félünk bekövetkezhet... Régebben mindig tartottam ettől a résztől, hogy nehogy fennakadjak valami hülyeség miatt, csak kapjam meg azt a beszállókártyát, meg legyek átvilágítva és ezek után már lehet lazítani, örülni a repülésnek... Hát most fennakadtunk. Mivel rengeteg csomagunk lett, ezért a neten megváltoztattuk a csomagmennyiséget és vettünk plussz egy "csomagot". Így 2x22 kg lehetett nálunk. A másik dolog az az online csekkolás volt. Bevezették, hogy a neten is be lehet csekkolni. Ismerem a rendszert, már kipróbáltam. Amikor a jegyet vettük (április 19 előtt), a rendszer automatikusan az online változatot adta (tehát nem én választottam). Gondoltam azért, mert babával megyünk. Még örültem is neki, logikusnak tünt. Viszont a jegyvásárlás után hiába próbáltam online becsekkolni, nem engedett. Hagytam az egészet, mivel automatikusan adta ezt a lehetőséget, nem is foglalkoztam vele. Odafele (a manchesteri reptéren) az égegyadtavilágon semmi de semmi probléma nem is volt ezzel. Nem úgy Pesten... Odaértünk a pulthoz 6 csomaggal (plussz Zsomi), hogy minél hamarabb megszabaduljunk a legnagyobbtól, a nagy bőröndtől, ami 35,8 kg lett. (az autósülést is ott kellett leadni) A kiscsaj először el kezdett problémázni az online bejelentkezésen... azt mondta, hogy mivel ezt választottuk (!) és nem csináltuk meg online, ezért x összeget be kell fizetnünk. Aha. Hogyne. Szegény csaj, melléfogott velem... Utána meg ránézett a bőrönd súlyára és közölte, hogy mindegy, ezt úgysem lehet a gépre felengednie, mert egy bőrönd súlya nem haladhatja meg a 25 kg-ot (még ha 453 kg-nyit vásárolt is meg az ember...). És ez természetesen a kisbetűs részben benne van, amit ugyebár kipipáltam... Először levegő után kapkodtam. Mi az értelme ennek, ha 44 kg-ot adhatunk fel a gépre??? Nem mindegy, hogy az egy bőröndben van vagy kettőben? Erre nem tudtak mit mondani, de a kiscsaj ennél ridegebb és szemtelenebb már nem is lehetett volna... Nem volt mit tenni a légitársaságok (is) Istennel egyenrangúnak képzelik magukat, gyors telefonálgatások: légyszi' ülj taxiba, hozz egy bőröndött amilyen gyorsan csak tudsz!!! Őrület. Azt hiszem csak kétszer kaptam sírógörcsöt... Ilyet se mondtam még senkinek (amíg vártunk a megmentésre), hogy ha nem tudunk utazni beperelem a légitársaságot (ezt egy másik dolgozónak mondtam mert már csak ő ült ott, amikor megkérdeztem, hogy meddig lehet becsekkolni). Ez a csaj legalább kedvesebb volt. (Amúgy nem tudták megmagyarázni, hogy miért van ez a szabály. Úgy éreztem, hogy amiatt nem utazhatunk, mert kék színű volt a bőröndünk...) Ezek után ne gondoljam azt, hogy szimplán le akarták nyúlni amit fizettünk a jegyért... Aztán megérkezett a felmentősereg, gyors átdobálás az egyik bőröndből a másikba, odarohanás a - kedvesebb - csajhoz, bőröndök rendben (mondanom se kell, Daninak mennyivel élvezetesebb volt plussz egy bőrönddel szarakodnia buszra fel meg le itt). Aztán újra feljött ez az online csekkolás, amire már szikrákat hányt a szemem... nagy kegyesen betudták a rendszer hibájának... (odafele meg nem volt rendszerhiba???) Döbbenet, hogy a légitársaságok mi mindent megcsinálhatnak az emberrel... Mire felértünk a gépre úgy éreztem magam mintha az utazás végén járnánk... Hála Istennek a további dolgok rendben zajlottak, sőt. Időben megérkeztünk, a busz is jött, a buszvezető türelmesen megvárta míg felhurcolkodunk mindent a buszra, sőt, mikor a parkolóhoz értünk megkérdezte melyik sorban van az autónk. Mondtuk neki, és ott állt meg, nem pedig a buszmegállóban! Malcolm ott volt ahol hagytuk, pöcre indult és Zsomi - újra az autósülésben - mosolygott!!! Ez már kb este fél 10 körül volt (otthoni idő szerint fél 11). Zsomi volt a csúcs.

A repülőn viszont nagy segítség volt, hogy a 3 ülésen csak mi lehettünk. Így leterítve az univerzális hordozókendőt (köszi Emő!), Zsomit vízszintesen le tudtuk rakni, nem kellett 3 órán keresztül az ölünkben tartani.

Egyetlen negatív dolog az időjárás volt. A gyönyörű napsütésből megérkeztünk a teljesen felhős, borús, szemerkélős csípősen hideg szeles időbe... Fura, hogy ha csak az időt nézzük érthetetlen, hogy otthon vannak a bunkó, antiempatikus emberek, itt meg mosolyognak... és ezt tényleg lehet a pénzre fogni? Nem hiszem...

Összességében azt kell hogy mondjam, jó volt. Minden szépen ment, ahogy kellett. Délelőtt 10-re terveztük az elindulást és - most egy komoly önvállveregetéssel - negyed 11-kor sikerült is elindulnunk. Persze leszámítva, hogy az útra előkészített vizet, a megmaradt 2 darab joghurtot ottfelejtettük az asztalon, de ez legyen a legnagyobb problémánk. Zsomi végigaludta az utat Manchesterig, Dani meg gyönyörűen odatalált a parkolóba... annak ellenére, hogy a kedves felesége elfelejtette a parkoló nevét (van vagy 8 parkolócég, akiknél ott lehet hagyni az autót, amíg az ember elrepül s vissza) és előző este valamiért nem működött a nyomtatónk, így nem volt kinyomtatva a visszaigazolás... Minthogy nem volt más hátra, mint előre, odablattyogtam a bódéhoz és töredelmesen bevallottam feledékenységemet és segítséget kértem, hogy nézze már meg jó helyen vagyunk-e. Rendes volt a fazon, mivel a lefoglalt időpontra és a nevemre emlékeztem (hehe) rámvigyorgott a csekkolás után és közölte: jó helyen vagyunk :)

Kipakolás, Malcolm (az autó) otthagy, kis buszmegállóba beáll. 15 percenként jár busz, ami kivisz a megfelelő terminálra. Semmi gond nem volt. A reptéren igyekeztünk megszabadulni attól amitől lehetett, úgyhogy feladtunk a nagybőröndöt (21,9 kg volt! 22 a megengedett...) aztán rákérdeztünk az autósülésre. Fura, mert azt külön kellett feladni (parázós révén szinte mindenhol visszakérdeztem: "és ugye egyben kapjuk meg?" Volt ahol azt mondták: "erre nincs garancia..." he? Legalább őszinte volt) Szóval a 6 csomagból így lett 4 + Zsomi. Aztán mentünk átvilágosodni. Ez különösen tetszett, mert ahogy meglátták a babakocsit, áttereltek a gyors sávba. Igen ám, de emlékeimben az élt, hogy a zacsik, amikbe bele kell tenni a 100 ml-nél kisebb folyadékokat (a kézfertőtlenítő volt) szabadon elvehetők. Na, ezen változtattak, 1 fontért lehetett venni, kis műanyag kapszulába téve 2 darabot. Persze hogy persze: nem volt nálunk 1 fontos. Dani vissza, vált, bedob, zacskózunk majd átvilágosodunk (még a babakocsi is) Zsomi nagyon jól viselte a ki-bevételeket. Ezután burger king, diszkrét szopi, majd beszáll. Na, itt már kevésbé volt jó, hogy valamiért a gép belsejébe adták a beszállókártyát. Ezt tetézte, hogy leszállásnál se magyar, se angol, se akármilyen nemzetiségű nem engedett ki minket, így utolsónak szálltunk le a gépről. A babakocsi a gép mellett lecseszve a placcra.. persze a kisbuszok megtelve, mi meg akkor szerencsétlenkedünk a kinyitásával, majd Zsomi belerakásával. Na, ekkor jött az érdekes: a buszsofőr meg kiáll és el kezdett hajtani minket... én nem vettem észre, mert pont háttal voltam, de Dani látta, hallotta...  no, nem kellett több, hogy felcsesszék a kobakják. Leszálláskor Dani szépen úriember módjára úgy kiosztotta a nagydarab embert, hogy nem győztem szélesen mosolyogni a "nincs semmi gond, nyugodtan tovább lehet menni" arckifejezéssel. Később rájöttem, hogy ez jelentős terápiás tényezővel bírt Dani esetében: végre magyarul adhatta ki a mérgét és végre olyannak aki érti is amit jelent... megérkeztünk :)

Atyaég! Ránéztem a visszaszámlálóra! Már csak 3 nap! Ez lehetetlen... Annyira fura: 7 hónapja nem voltam otthon. Vajon Zsomi hogy fogja viselni az utazást? Mennyire fognak segíteni a légikísérők? Remélem minden rendben lesz.

Egyik beírásban azt ígértem, hogy visszaemlékezés gyanánt elkezdem leírni a kezdetektől az ittlétemet az angliai utazás-munka ügyben. Nem megy. Nemcsak időhiány miatt. Nem tudok ráhangolódni, de amennyire csak eszembejut felkavar egy kicsit. Semmi extrém, csak érzelmileg... nagyon nehéz volt. Nem csinálnám mégegyszer végig, vagy legalább is nem ennyi idősen. Vagy előtte jobban utánanézek az ország részeinek, területeinek, mi hol merre hány mérföld. (Pedig ez nagyon más addig, amíg nincs benne az ember). A nagy törést az autónk ellopása jelentette. Akkor elvágódott minden. Pont egy éve, Húsvétkor. Benő, a kis 18 éves, 3 ajtós Opel corsa. Mintha az első gyerekünk lett volna (akkor még..) Jó állapotban volt. És itt valakinek gyűjtési vágyból, vagy szórakozásból, vagy amire jelek utaltak idegengyűlöletből el kellett vennie tőlünk... azóta se került elő, semmi. Nem tudjuk mi történhetett vele... (és ezt mondták jó környéknek)

Valami vidámabbal zárva. Az egyik angol csatornán szombatonként x. alkalommal zajlik a nagy tehetségkutató műsor. Szeretem ezeket a műsorokat, meg azt hogy tényleg lehetőséget kapnak emberek, hogy bemutassák mit tudnak. Tény és való, nem kímélik azokat, akik nem ütik meg a mércét. Most szombaton volt egy hölgy, aki hát hogyismondjam, meglepett mindnekit. Az egykori "chokito" reklám ugrott be: ne ítélj elsőre :))) De a kedvencemet, a görögöket, se hagyhatom ki. Akinek van ideje, javaslom nézze meg, fenomenálisak! :)

Jessica Fletcher 2-től 3-ig nyomoz. Méghozzá a bbc2-n. A tv az egyetlen dolog aki visszaválaszol nekem napközben (ez már súlyos, tudom). Érdekes, hogy mindig ott történik gyilkosság, ahol épp sertepertél és mindig széles mosolya zárja a filmet. Mivel nincs távirányító a tv-hez (a tulaj hagyta itt, valószínűleg kidobta volna ha nincs ez a lakása) és elég korlátozottan tudok felugrálni a szoptatásból, tovább néztem a műsort. Az angolok kedvenc foglalatossága az árverés, legyen szó házról vagy bármi más kisebb-nagyobb tárgyról. (rengeteg ilyen műsor van) Az illető elviszi erre az árverésre a megunt tárgyát, leül az igen lelkes elemzővel, aki képes egy biliről is hosszú, összetett mondatokat kreálni, vagy legalább is megmondja az eredetét és négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre kielemzi. Egy aranyos helyzet alakult ki: a néni egy szép vázát szeretett volna pénzzé tenni, az elemző meg megkérdezte miért. Erre a válasz többek között az volt, hogy most még egyben van, nála nem biztos hogy ép maradna, ezért amíg ilyen jó állapotban van, inkább eladja. Következő bemondások egyike: "Let's put the vase under the hammer" (Tegyük a vázát a kalapács alá)  :)))

A hét elején valahogy megfáztam. Fogalmam sincs hogyan. Ráadásul voltam olyan buta, hogy nem fogadtam meg egy tanácsot, mármint hogy ne nagyon emelgessek nehéz dolgokat. Csak hát könnyebb volt Zsomit az autósüléssel cipelni ide-oda, ami így együtt már több mint 5 kiló. Persze én meg nem vagyok egy erőművész. Ennek hatása pedig az volt, hogy az izületeim (sajnos kívétel nélkül) veszettül fájtak. Na, ilyen amikor az ember totál kidől(ne), persze amennyire lehetett, mert így Zsomival nem sok lehetőség volt rá. Még jó, hogy lehet fekve szoptatni. Az elmúlt éjszaka Zsomi tündéri volt, rekordot döntöttünk: 8,5 órát átaludt. Az első ébresztése reggel 5-kor volt! Így 6 órát egyhuzamban aludhattam. Január 4-e óta a leghosszabb alvásom volt :)  Remélem ezt a bacit nem kapja el tőlem. Reggel szörcsögött egy kicsit, de tudott szopizni.

Tegnap (pénteken) délelőtt úgy bealudtam Zsomival, hogy átaludtuk a postást. Ez önmagában nem fontos, csak amikor jöttem le a lépcsőn ott virított lent a piros értesítő. Ajánlott küldeményről adott hírt és csak Cleckheatonban lehetett felvenni, másnap. Zsomi otthoni anyakönyvezését és útlevélkérelmét február közepén indítottuk el és izgultunk hogy megérkezik-e minden időben (április végére). Emiatt folyamatosan nyomonkövettük az ügyet (telefonok: londoni nagykövetség, magyar bevándorlási hivatal, okmányiroda - köszi Jutka!) és megcsinálták! Kevesebb mint 2 hónap alatt! Ez önmagában is nagy szó, mivel csak az anyakönyvezésre 2 hónapot mondott a konzul. Szóval megérkezett Zsomi útlevele, 2 évre érvényes. (Vicces lesz 2 évesen a 6 hetes fotójával)

Dani megkért, hogy tegyem fel a kedvenc képét :)))

Csíkosak

Egy korábbi bejegyzésemben összehasonlítottam az itteni meg az otthoni oltási rendszert és a legnagyobb különbség a TBC elleni vakcina volt, konkrétan otthon adják, kötelező (még a kórházban), itt viszont nem. Egyik nap jött egy levél és behívtak BCG oltásra. Furcsáltam, de örültem neki. (nem akarok rosszmájú lenni az itteni egészségüggyel, de tényleg meglepődtem, hogy ezek szerint kiszúrták, hogy Zsomi szülei melyik országból valók és ezért Zsominak meg kell kapnia az oltást. Precíz munkavégzésre utal. Picur egészségkönyvében van egy oldal erről az oltásról és a melléírt információk alapján:

Reason for BCG (BCG oltás oka): Parent/Grandparent born in a country with a high TB rate (Szülők/nagyszülők olyan országban születtek ahol magas a TBC előfordulása)

Ez idáig rendben. Valamelyik évben otthon hallottam is hogy újra magas lett az arány, meg hát gondolom ezért is kötelező. A kíváncsiskodásom viszont nem ért véget és rákerestem. Ugyancsak a kiskönyvben jelzi, hogy a magas arány alatt a 40/100 000 -et értik. Ott van mellette egy link is, ahol ország szerint rá lehet keresni. Rákerestem. 2006-os adat, de össz-vissz 19 eset esik 100 000 emberre (Nagy-Britanniában 15)... akkor most hol van a magas arány? Na, mindegy, nem ez lesz az első amit nem értek.

www.hpa.org.uk/web/HPAweb&HPAwebStandard/HPAweb_C/1195733758290

Tegnap elautóztunk a gyerekcentrumba megmérni Zsomit. Minden rendben van, szépen hízott a kistökös. A közvetlen odavezető utcáról azt kell tudni, hogy szó szerint szlalomozni kell az utca mentén leparkoló autók között (ez egy kicsit hosszabb zsákutca). Mindig azon imádkozom, hogy épp akkor ne jöjjenek szembe... eddig megúsztam, de tegnap pont állt 2 autó és a 2 sofőr egymással beszélgetett. Nem kellett sietnem, ezért megvártam, úgy is láttak. Megköszönték, aztán próbáltam leparkolni. Odajött az egyik (aki ugyanabba az irányba ment), hogy azt tanácsolja inkább alrébb parkoljak, mert itt pont felújítanak az X-ék. Megköszöntem és menni is akartam, amikor megkérdezte: "Amerikai vagyok?" Hogy ezt miből gondolta??? Már sok országot mondtak nekem (szeretnek találgatni, a legtöbbször természetesen lengyel voltam), de hogy pont Amerika?! De aranyos volt, amikor mondtam az országom, akkor rögtön mondta, hogy egy magyart ismer és Budapestet is rögtön megemlítette. Ilyenkor örülök. Lehet, hogy csak villogtatta a tudását, de jól esett és kedves volt. :)

Érdekes műsor megy hétfőnként a bbc2-n. "Grow your own drugs" (vagyis termeszd magad a saját gyógyszered). A legjobban az tetszett, amikor csak úgy szemmértékre összekutyult 2 alkotóelemet. Mindenesetre tényleg érdekes, főleg hogy olyan országban veszik fel, ahol egyáltalán nincsenek gyógynövények a patikákban (legfeljebb tabletta formájában, de az se mindenhol) és nincs magisztrális gyógyszerkészítés sem (amit otthon a gyógyszertárban készítünk)

http://www.bbc.co.uk/programmes/b00j4j41

Bárcsak ilyen lelkesedéssel vetettem volna bele magam a drogismeretbe ;)  ... és lett volna ilyen egyszerű :)))

Dani és a telefon:

és van magyar menü a telefonban! (csak az a fránya szkájp...)

Zsomi második fogása:

Mostanság erre lehetne cserélni a blog címét: "A szeles Albionban"... gyönyörűen sütött ma a nap, de olyan szél volt, hogy levitte az ember fejét :(  Tegnap meg kb 2 percig jeges eső esett irdatlan erővel. De az időjárás 70%-a szép, napsütéses...

Na, nem tüntem el, csak különféle akadályokat kellett leküzdeni. Egy "fantasztikus" eseménynek köszönhetően elapadt a tejem... Elég nehezen jöttem rá, mert egy borzalmas nap és éjszaka után (hétfőn hajnali 4:36-kor tudtam lefektetni Zsomit) pont a súlymérés következett (keddenként). A súlyról nem írtam még: Zsomi elég nehezen gyarapodott súlyilag. Hál' Istennek gyarapodott, csak nagyon lassan. Aztán elértük a gyönyörű 170g-os gyarapodást az egyik hét elteltével (átlag 150-200g/hét a normális), pont meg is nyugodtam, aztán a rákövetkező hétre 20g-ot fogyott... azt hittem elbőgöm magam (most 4000g kereken. A diagrammon az értékek kb 4200g-tól akár 7 kilóig terjednek az ő korát figyelembe véve). Aranyos volt a védőnő, mert a másik mérlegen is megmértük, de ott is 4 kilót mutatott. Hazaérve eldöntöttük, hogy kiegészítünk, mert ez így nem mehet tovább. Azóta kétfogásos kaját kap Zsomi: "levesnek" cici, másodiknak tápszer. Amikor tápszert kap, mindig fejek egy adagot (ezt is megkapja a következő etetésnél). Persze elég rossz érzés volt először tápszert adni (úgy meredt rám a nagy kék szemeivel, hogy ez most micsoda), de jó volt látni totál jóllakottan. Érdekes, hogy mennyire meg lehet tanulni ezeket a jeleket, így az is felismerhető (mostmár), amikor valami ilyesmi állapotban van: "Rendben, jól vagyok, de még ennék egy picit".

Szerda reggel felhívtam a védőnőm, mert tudtam, hogy a "gyerekcentrum"-tól lehet kölcsönözni elektromos mellpumpát. Nagyon rendes volt, ott rögtön megnézte van-e szabad és még aznap délelőtt beugrott vele! Dani imádja utánozni a hangját, Zsomi meg ma bealudt tőle :)

Következő kedden súlymérés. A védőnő azt mondta, ha akkorra nem lesz súlygyarapodás, akkor menjün el az orvoshoz. Jó lenne, ha nem kellene. Majd kiderül. Amúgy jóhangulatú, mosolygos a kis Picur. Szerintem minden rendben lesz.

Szeretnék írni még az itteni kereskedelem-vásárló-válság témában egy érdekeset. Hallottam, hogy otthon drágulnak a dolgok a válságnak köszönhetően. Teljesen elcsodálkoztam (megj.: nem értek a dologhoz), mert itt meg pont ugyanebből az okból lefelé mentek az árak (nem minden területen persze, de most az általános árucikkekre gondolok). Ami tetszik, hogy a boltok, szolgáltatások baromira igyekeznek vevőt csalogatni vagy megtartani. Ma például a "3" nevezetű mobilszolgáltató küldött egy mobilkészüléket csak úgy (hűségakció volt vagy valami ilyesmi. De akkor is, nem semmi)! És nem is akármilyet, érintőképernyős (nekem ez nagy szó). Egyetlenegy baja van: nem lehet vele skype-olni (csakis ezért választottuk ezt a mobilszolgáltatót, mert náluk volt olyan mobil, amibe eleve benne van a skype). Persze Dani a szakdogaírás helyett a kütyüt bizerálta, ami kiegészült az elektronikához fűződő "érdekel nagyon, de miért nem úgy működik ahogy én akarom" előadással, amit persze hatalmas káromkodások kísérnek. Felvettem a fényképezőgéppel. :)  Majd kimoderálom és felrakom... vagy mégsem?  :)

1999. március 13-án délelőtt volt egy kevésbé izgalmas programom. Írásbeli nyelvizsga angolból. Dani értem jött a végére (még nem jártunk együtt), majd hazakísért. Elköszöntünk egymástól, hogy akkor este találkozunk megint. Ugyanis aznap volt egy másik, sokkal izgalmasabb programom, Dani elhívott egy Kaláka koncertre. Azután megszerettem a Kalákát :)

Innentől számítjuk, hogy együtt járunk. Persze a nyelvvizsga akkor nem sikerült :P

Igaz ez a kép 2 évre rá (2001-ben) készült, ezt találtam a legkorábbinak, viszont a helyszín ugyanaz (Pecsa).

Egy használaton kívüli állomás peronján állok és várok egy vonatra. Nem azért, hogy felszálljak, csak megnézzem, ahogy elsuhan. Amíg közeledik az volt a jövő. Amíg az állomáson átsuhant, az a jelen és amikor már csak a végét látom, akkor az már a múlt. Mennyire vártuk Zsomi érkezését és pillanatra azt éreztem, hogy a 3 idősík egyszerre homályosodik össze; a várakozás (az akkor még) JÖVŐbeli eseményre, ami egy - viszonylag - rövid időre jelen lesz, majd hirtelen, egyre erősebb múlt...

Van mentségem: éjjel fél egy van...

Anyai érzések

Most nagyon szentimentális leszek. Egyik este lefekvéskor tört rám. Az a kép, hogy magamhoz ölelem Zsomit és szorítom, miközben egy gondolat születik: "Most már mindenem megvan"... hát persze, hogy el kezdtem bőgni. De jó volt ám. Csak fura :)))

Elfelejtettem leírni, hogy kedden elmentünk Zsomival egy közelebbi "children centre"-be (nem jut eszembe jobb szó rá, ezért nyersen fordítottam... ötlet?). Ez picit jobban tetszett. Ugyanúgy súlymérés meg játékok a szoba közepén körbe anyukák. Kicsit kultúráltabbnak tünt. Viszont kicsit elhültem, amikor egyszer csak egy anyuka megjelent egy csupapöttyös babával... hm, próbáltam nem túl látványosan eltávolodni...

Ja, és nem tévedtem el :)