A ködös Albionban

Meghívásunk volt egy karácsonyi koncertre. Ennek különösen örültem, mert tavaly is voltam ugyanezen a koncerten és nagyon tetszett. Sue, a volt "főnököm" legfiatalabbik gyerkőce szárnykürtön játszik ebben a rézfúvós zenekarban (nagy hagyománya van errefelé az ilyen zenekaroknak). Ők készültek Karácsonyra egy koncerttel (immár 12. alkalomból, ha jól hallottam). Azért is örültem neki, mert végre van valami kultúrális kikapcsolódásunk... ez a koncert se itt volt a közelben. Sue-ék vagy 3/4 órányira laknak innen (autóval) és még tőlük is autóztunk egyet. Mindenek ellenére valahogy mégis rossz volt... sajna. Azzal kezdődött, hogy Sue valamikor a hét elején azt mondta, hogy majd legkésőbb szombat délelőtt keres (sms vagy hív). Szombat délután 4-ig semmi. Személy szerint elég rosszul viselem az ilyen hozzáállásokat... most készüljünk? ne készüljünk? Én írjak neki? ... hát írtam. Arra válaszolt, hogy 5-re menjünk hozzájuk, lesz egy kis vacsi és onnan megyünk 7-re. Jó, rendben, így is lett. Maga a koncert nem volt rossz, a hagyományos darabok mellett (Jingle bells, White Christmas... stb) nem igazán értettem mit keresett Indiana Jones film zenéje, de érdekes volt. Vicces címe volt, bár nem egy nagy darab a Santa Claustrophobia, viszont a Queen-válogatás kimondottan tetszett (ezt se tudom miért lett karácsonyi darab...) Szóval lábunkkal doboltunk és tapsoltunk a "we will rock you"-ra egy anglikán templomban... érdekes volt.

Viszont érzelmileg igencsak megviselt... A karácsonyi darabokál a honvágyam csattant fel rendesen, amit segített az egyedüllét erős negatív hatása... Sokat törtem a kobakom, miért zavar ez engem annyira. Csak arra tudok gondolni, hogy amíg tavaly pár hónapos ittlét után voltam - valóban egyedül - ezen a koncerten, még teljesen érthető volt, hogy nem ismerek senkit (Sue-ékon kívűl) és így elfogadottabb érzés volt. Sokat gondoltam Danira, épp mit csinálhat és számolgattam vissza a napokat a hazautazásomig. Viszont eltelt egy év... Igaz, hogy Dani itt van (hála Istennek!) de az az egyedüllét-érzés az valahogy megmaradt (csak kettőnkre értve). Ugyanúgy nem ismertünk senkit (Sue-ékon kívűl) és iszonyat idegen volt az egész... nem hogy barátok nem voltak, de még ismerősök se... Ráadásul úgy tapasztaltam, hogy Sue is máshogy viselkedik... mintha csak illendőségból hívott volna meg (bár nem értem, mert senki nem kötelezte semmi ilyesmire...) Tipikusan az az angol hüvösség és távolságtartás volt rá jellemző, amit már oly' sok embernél tapasztaltam (csak nála nem még...).

Sajnos ezek arra ösztönöznek, hogy mégjobban bezárkózzak... Dani - szerencsére - nem viselte ilyen rosszul a dolgot. Ő is furcsállotta Sue viselkedését, de hát ez van. 

Ma reggel sok-sok figyelmeztetéssel hóviharról szóltak az időjáráselőrejelzők. Lényegében nem volt olyan vészes errefelé, de tényleg szép mennyiségű hó esett le. Ezen elgondolkozva megkérdeztem Danit, hogy mi van ha nem tudunk bemenni a kórházba az idő miatt (amikor aktuális lesz) ... Dani válasza: "Mi AKKORIS bemegyünk a kórházba"  :)))

No szóval. November 11-én és 18-án, két keddi napon, este 7-re mentünk a kórházba. Antenatal class-nak nevezik, és az első alkalom rémisztő volt... Egyrészt a körbeülés miatt (rettenetesen utálom), másrészt a várható feladatok miatt, amit hol egyénileg, hol csoportosan kell megoldani. Két megnyugtató dolog volt:

1, Wendy, a védőnőm vezette az egészet (a tanuló védőnőhallgatóval, Rachel-lel). Meg is lepődtem amikor megláttam őket.

2, sok-sok (kb 10-12) nagypocakos kismama, talán mégijedtebb arckifejezéssel. A feladat meg hál' Istennek nem volt nehéz. Kettessével dolgoztunk (két kismama+hozzátartozók), le kellett írni a félelmeinket meg a reményeinket.

A második alkalommal egy 2 napos babát fürdettek meg nekünk és a szoptatásról volt szó. Nagyon fárasztó volt egy munkanap után még angol beszédet hallgatni (Dani mindkét alkalommal bealudt)  :)))  De némi sikerélményt adott, hogy a beszélgetés 90%-át értettem, sőt végre megtudtam hogy mondják a "méhszájtágulás"-t... (otthon nem gondolná az ember, hogy mi minden válik fontossá, vagy elérhetetlenné... ui. ilyen szavakat a "nagyhírű" Országh szótárban nem lehet megtalálni (szakszótáram meg nincs sajna). Neten valahol biztosan megvan...). Körbemutatták a szobákat. A teljesen komplikációmentesek az ún. "midwife led unit"-ban szülnek, ahol a szobák egy egyszerű szállodai szobára emlékeztetnek, kis fürdőszoba (zuhanyzó) helyiséggel. Végül is semmi különös. Nekem az volt a fura, hogy semmi nem emlékeztett a szülésre benne (semmi vajúdáshoz való eszköz /labda, szülőszék stb./ nem volt benne... lehet, hogy nem ott tartják, csak behozzák, ha kéri a kismama, nem tudom). Van egy szoba, amiben beépített medence (birthing pool) van. Hatalmas, nagyon tetszett. Emellett már olyan szobák vannak, amik jobban emlékeztetnek a kórházi szobákra, de még ezek is hangulatosak (a plafonra kis világító csillagocskák vannak feltéve... Gondolom ez fog a legkevésbé érdekelni akkor...)  :))) Aztán ugyancsak a közelben van a műtő, ha császározni kell. Az egész "előadás" nagyon megnyugtató volt (nem 100%-ban, de azért jó, hogy volt). Számomra az a legfurább, hogy abszolút a természetességre helyezik a hangsúlyt. Wendy egyértelműen az otthonszülést pártolja, ez hamar kiderült, de semmiféle nyomást nem gyakorolnak a kismamákra. Van az ún. szülési terv (birth plan), amit javasolnak a kismamáknak, hogy majd amikor aktuális adják oda a szülésznőnek, hogy tudja mit szeretnék. Arról is többször volt szó, hogy ezt akár ott és akkor is meg lehet változtatni, semmiféle "leszólást" nem fog kapni a kismama. Teljesen a természetes út felé próbálják terelni az embert, ami mondjuk nekem tetszik is. Nincs beöntés, nincs borotválás, gátmetszés csak indokolt esetben. Érdekes, hogy amíg otthoni irodalmat olvastam vagy emberek véleményét hallottam pl az ordításról ("milyen ciki", "nem tudja moderálni magát" stb.) addig itt kimondottan helyeslik, mivel a fájdalom elviselésében segít... Sokkal, de sokkal nagyobb nyitottságot tapasztalok itt, még úgy is, hogy otthon saját tapasztalatom nincsen (bár az egyhetes védőnőhallgatói gyakorlatom a Margit kórházban anno (2000-ben) élményszerű volt...).

Hogy miért nem vagyok 100%-ban megnyugodva? Mutasson nekem valaki egy kismamát, aki igen... plussz erre rájön, hogy nem az anyanyelvemen fognak kommunikálni körülöttem... tartok tőle, hogy nem fogok mindent érteni és ez nem megnyugtató... Aztán mivel elég rossz tapasztalataim vannak kórházi személyekkel (ld gyöngyösi kórház... brrrrr) attól is tartok milyen lesz a szülésznő/védőnő (nem Wendy lesz, ő körzeti, nem kórházi védőnő). Muszáj bíznom benne látatlanban is. Jó lenne, ha nem pont akkor lenne a műszakváltás... Mondjuk az átlagosnál extrémebb helyzetekben nagyon segítőkészek tudnak lenni az angolok (végre pozitív élmény!). Pl múlthét csütörtökön el kellett mennünk a tesco-ba bevásárolni (nem tudtuk lesz-e utána autónk) és az volt az utolsó munkanapom... túlszámoltam az erőm, nem bírtam. De kaptam egy széket, egy levegős helyre kísértek és egy pohár vizet. Nagyon sokat ért! Ezalatt Dani megcsinálta a bevásárlást.

Ja, amitől a legtöbben megijednek: ha minden rendben zajlott, akkor akár a szülés után 2-3 órával már haza is küldik a kiscsaládot... Persze nem az éjszaka közepén. Erre így előre nem tudok mit mondani... egyrészt örülök, hogy ha nem kell a kórházban lenni, másrészt biztos ijesztő lesz egy párórás babával hirtelen "egyedül" lenni.

Talán az egész szülésben az a legijesztőbb, hogy nem tudjuk mi fog történni. Mennyire fogom elviselni a fájdalmat? Kis Prüntyő hogy lesz? Dani hogy fogja megélni az egészet? Türelmesen fogják elmondani épp mi történik? (ezt beírtam a tervbe, külön kérésként)  :))) és még sorolhatnám a kérdéseket...

Mindenestre hál' Istennek ezidáig minden rendben, Prüntyő focizik, táncol, nyújtozkodik, mocorog, csuklik és - állítólag - ásít is :))) Fantasztikusan tudja mi a dolga, remélem ezután is így lesz. Most csütörtökön elérjük a 37. hetet, ami azt jelenti, hogy kihúzta az időt (37. hét előtt koraszülöttnek számít). Ennek azért örülök, mert állítólag Nagy-Britanniában a legmagasabb a koraszülések száma. Hogy mi az oka, nem tudom.

Még mindig küszködök a képbeillesztéssel. De addig is itt van egy album (illetve több is), ahol van sok-sok kép :)   picasaweb.google.co.uk/monika.buhaly

Nem megy nekem ez a rendszeres blogírás ;) Pedig igyekszem... :)

Múlthét csütörtökön volt az utolsó munkanapom... úgy vártam, mint a Messiást! Pedig belegondolva - a terhesség szempontjából - jobb helyen nem is lehettem volna: bármikor leülhettem, nem volt se az állás, se az ülés domináns, tehát mozgásban voltam, ami szerintem a legjobb, viszont baromi nehezen bírtam így is. A vezetést élveztem, bár kezdtem aggódni a figyelmem csökkenése miatt (fáradtság).

Viszont csütrötökön valami iszonyú letargia vett erőt rajtam... nehéz kitalálni pontosan miért is. Persze többminden, egyszerre, biztos... honvágy, hormonok, barátok hiánya stb. stb. Munka során Kim-mel lassan-lassan úgy éreztem képtelen vagyok együtt dolgozni. Egyik nap nem bírtam tovább és elpanaszoltam Paulának az előző napot... nehéz, mert egyrészt nem akarok bunkó lenni, másrészt meg hogy magyarázzak el valamit, ami a saját anyanyelvemen is nehéz. Annyit tudtam mondani, hogy olyan érzésem van, hogy Kim nem is akar megérteni... ez triplán nehezebbé teszi az együtt végzett munkát... Mindemellett Paulával meg teljesen egyhúron mozgunk. Lényegében csak ezt az egy mondatot mondtam neki, és a reakciója ez volt: tudom, mire gondolsz. Ez nagyon jól esett. Paula se nagyon bírja, ahogy Kim dolgozik. Nem is gondoloná az ember, hogy milyen idegesítő tud lenni ha valaki össze-vissza kapkod körülötted... ezt Paula se bírja, de tetszik ahogy kezeli. Mondta, hogy amikor Kim van az egyik helyiségben, akkor ő zömében hátul dolgozik... (és tényleg így volt, ahogy megfigyeltem). Az utolsó napomon vittem be egy kis bonbont, mert Sue-éktól így láttam, hogy ez a szokás, bár én nem a patikavezető voltam, csak helyettes és Paulát leszámítva nem kötődtem annyira ehhez a patikához, mintha hónapok óta ott dolgoztam volna. Ennek ellenére úgy éreztem ez kell a lelkemnek :) Érdekesen alakult a nap hátralevő része. Kim 4-kor végzett, elköszönt és elment. Paula kicsivel később kiment cigizni... az asztalnál álltam, és magam mögött egy kis csörgésre lettem figyelmes... ott állt Paula egy kis ajándék zacsival és egy gyönyörű virágcsokorral! Elbőgtem magam... amúgy is magam alatt voltam, de ekkora figyelmességre nem számítottam! Kifejezhetetlen mennyire jól esett! (A kis ajándékzacsiban egy micimackós, füles babatörülköző volt!) És ezt tőle és Marktól (a párjától) kaptuk! Komolyan ledöbbenek ahogy visszagondolok, hogy itt van ez a két ember és az egyikőjükkel mennyire nem jövök ki, a másikójukkal meg nagyokat beszélgettünk meg nevettünk! És mindeközben azzal küszködve, hogy nehezen veszem fel a "fonalat" a beszélgetésekben... mivel ez nem az az angol, amit anno tanultam... a többszavas kifejezésekről nem is beszélve, na meg persze a zsargonokról se...

(vicces, hogy a munkáról írok, közben meg az "itthon" címet adtam ennek a bejegyzésnek) :)))

Pénteken lejárt az autó műszakija, itt évente kell megcsináltatni, de már jó előre (valamikor november elején) az autóval együtt "öröklött" szerelővel felvettem a kapcsolatot és lebeszéltem a dolgot. Persze nem ment át, vagy 6-8 "dangerous" (veszélyes) bejegyzést kapott. Ennek ellenére a hétvégére odaadta az autót, hétfőn pedig visszavittem... most ott van... remélem Mocorgó még bennmarad addig amíg nem kapjuk vissza :I Ezek a javítások bele fognak kerülni egy nagy adag pénzbe :(

Fura itthon, nem is emlékszem mikor volt olyan - betegséget leszámítva - hogy nem dolgozom, hanem "csakúgy" itthon vagyok... lehet, hogy a letargiám annak is köszönhető, hogy itt eléggé terápiás értéke volt a munkának... (pláne amikor Dani még nem volt itt! A hétfőt szerettem, a pénteket utáltam! Minden milyen relatív...). Most is volt egyfajta "munkábamenekülés", meg önmagában dolgozni szeretek... igaz, már túl hosszúak voltak a munkanapok... Ha logikus lett volna, akkor lehetett volna részmunkaidőben folytatni, de akkor meg a bevétel jelentősen lecsökken... így az időpontot totózva ugyan (vajon meddig bírom?), de abba kellett hagynom... nem mintha unatkoznék itthon (bárcsak), csak fura. 

Ja, a kórházas látogatásról elfelejtettem írni... Dani mindjárt hazaér, és kell neki a net egy "kis" munkához a sulijába, úgyhogy - reményeim szerint - mostmár hamarabb írni fogok :)

(ez utóbbi mondat nagyon logikusra sikeredett)  :)))